„Köszönöm, megvagyok”

uhász Dósa János és Bettes IstvánSomogyi Tibor felvételeAz Égtengerúsztató születésének körülményeiről Bettes István elárulta: Tóth Lászlónak (akihez régi egyetemi és pályatársként sokéves barátság fűzi) megjelent egy nagyon szép kötete, amely megtetszett neki, és ő is akart egy hasonlót. Így született meg az Égtengerúsztató. „Végre van egy szép könyvem” – mondta Bettes, s azért is örül neki, mert így legalább verseit egy kötetben veheti kézbe. Kiderült ugyanis, hogy vannak olyan könyvei, amelyekből otthon már egyetlen példányt sem őriz, mert nagy lelkesedésében elajándékozta az utolsó darabig. Az Égtengerúsztató további érdekessége, hogy a benne látható grafikákat maga a költő készítette. Mint mondta, nagyon jó barátságban volt földijével, Dúdor Pistával, a tragikusan elhunyt festőművésszel, akinél gyakran megfordult, és ellesett tőle ezt-azt. „Van valami ritmus a kezemben” – jegyezte meg. A kérdésre, nem akar-e esetleg pályát módosítani, így válaszolt: „Módosul az magától is. Most például kenőcsöt árulok. Az egyik hűt, a másik fűt.”

„Ma már kétségtelennek látszik, hogy az 1989 előtti szlovákiai magyar irodalomnak nevezett karantén legizgalmasabb hangú költője Bettes István volt” – idézte Juhász Dósa Csehy Zoltánnak lapunk hasábjain megjelent recenzióját, s hozzátehetjük még Grendel Lajos megállapítását is: „Bettes István […] abból a fajtából való, amelyik bármilyen témához nyúl, abból rögtön valami magától értetődő, ősi természetességgel költészet lesz.” Hogy mennyire van jelen a magyar irodalmi köztudatban, egy lakonikus „nem nagyon” volt a felelet. Ennek más egyéb mellett a költő szerint az az oka, hogy ő „nem nagyon nyomulós”, és nem küldözgeti különböző lapoknak a verseit. Ahhoz, hogy a (határon túli) költőt elismerjék, „jól jön a korai halál”, fejtegette, utalva arra, hogy a tragikusan fiatalon elhunyt lírikusok hamarabb bekerülnek a köztudatba. „De nekem nincs hozzá még nagyon kedvem” (mármint a korai halálhoz), vallotta be.

Az utóbbi években kevesebbet hallatott magáról költőként. Ennek az az egyik oka, hogy 89 után kevesebb verset írt, mert „nem volt érdekes” számára a versírás. „Jó volt cikizni a kommunistákat – mondta –, szerettem próbálgatni a cenzúra türelmét, hogy mi az, ami átmegy és mi nem.”

Juhász Dósa János véleménye szerint ha a hazai magyar irodalomban van „par excellence költő”, akkor az Bettes István. Irodalmáraink többségének ugyan?is van „polgári állása”, tanít, szerkeszt stb., ő azonban csak irodalommal foglalkozik. Miből tud akkor meg élni? – hangzott a kérdés. A válasz nyomán egyér?telművé vált, hogy Bettes nem csupán a szavak művésze, hanem az életé is, hiszen „valahogyan mindig van”. Azelőtt voltak különféle irodalmi ösztöndíjak a Litfondnál, amelyeket meg lehetett pályázni, említette. És volt olyan is, hogy egy évig Egerben élt. Meg akarta ugyanis nézni Csendes László barátját, az egri társulat színészét, a III. Richárd cím?szerepében… „Köszönöm, megvagyok. A világ fütyül rám, én pedig fütyülök a világra” – sommázta a helyzetét.

Az elmúlt rendszert nem tartja jónak, de ezzel a mostanival sincs kibékülve: „A szerzés világát éljük, mindenki azzal foglalkozik, kinek mennyi van.” Fiatal, kezdő költők, írók nem nagyon keresik. A mai irodalmi életben már nincsenek nagyon fórumok, állítja, sokkal zártabb lett a világ. S hiányolja például azt is, hogy a Szőrös Kőtől manapság már nem kap tiszteletpéldányt, pedig a folyóiratnak ő a „keresztapja”, hiszen a név Bettes egyik verséből származik.

Juhász Dósa arról is faggatta, mi az oka annak, hogy sokszor vesz át vendégszöveget az írásaiba. Ehhez bevallása szerint azért folyamodott gyakran, mert „elég ingerszegény a kisebbségi lét”. „A humor nagyon fontos” – vallja, s meglátása szerint hiányzik a kisebbségi irodalomból. Ezért alkotói programként tűzte ki maga szá?mára a humor alkalmazását.

Tervben van már egy következő kötet is: jó barátja, Csoltó László képzőművész cserepekre készített színes tusrajzaihoz írt verseket. Egyelőre nincs pénz a kiadására…