Kortárs zenei világpremier

Martin Burlas igazi magányos farkasnak számít, nem sűrűn mutatkozik a médiában, és évtizedeken át azt hangoztatta, hogy hidegen hagyja a közélet, a való világból a zenébe menekül. Ehhez képest most viszonylag rövid idő leforgása alatt három „közéleti” művet is letett az asztalra. 

Először a női magazinok tanácsadó rovatai ihlették komponálásra, ebből született a Spam Symphony című, kórussal felturbózott nagyzenekari mű 2015-ben. Tavaly Ján Kuciak és Martina Kušnírová emlékére írt darabot Black Swan címmel. (A két mű néhány nappal ezelőtt jelent meg CD-n.) A Paralelné fóbie pedig az országban tapasztalt, Burlas szerint kétségbeejtő állapotokról szól, a hivatali ügymenettől a környezetvédelmen át az egészségügyig. Arról, hogy az ember naponta megharcol vagy legalább is erőfeszítéseket tesz olyasmiért, aminek magától értetődően kellene működnie társadalmunkban. 

A művet a nemzetközileg elismert, a 20–21. századi komolyzenére specializálódó, Párizsban tanító Nagy Zsolt vezényelte. A karmester, miután megtudta, hogy Burlast ezúttal egy magyar zeneszerző, Szőllősy András Trasfigurazioni című műve inspirálta, ezt az 1972-es kompozíciót is műsorra tűzte. A „hivatalos indoklás” szerint azért, mert nálunk eddig még nem hangzott el, így kapóra jött, mi viszont gyanítjuk, hogy volt egy másik ok is. Nagy Zsolt talán azt is meg akarta mutatni a szép számú közönségnek, illetve a Devín rádió hallgatóinak, hogy mekkora mértékben merített ihletet Martin Burlas magyar kollégájától.
Nos, elég jelentős mértékben. A ritmika ugyanolyan tördelt, a vonósok például nála is egy minimalista, ám agresszív, már-már csúfondáros dallamot ismételgetnek, olyan érzést keltve a hallgatóban, mintha megannyi „besokallt” ember méltatlankodását, dühöngését, káromkodását zenésítette volna meg a szerző. A lassú tételnél finom elektronika kúszik be, amely egy időre teljesen uralja a teret, ekkor a zenekar elhallgat. A vége pedig valamiféle lassú belenyugvás, legyintés, a megváltoztathatatlan elfogadása – illetve ki-ki vérmérséklete szerint értelmezheti a hangokat, egyebek közt ezért is izgalmas a kortárs komolyzene. 
Idézzük ezzel kapcsolatban magát Szőllősyt, ezt a Kurtággal és Ligetivel egyenértékű géniuszt, akit talán csak azért nem ismernek többen, mert egész életében visszahúzódó, csendes természetű volt. 

„Úgy gondolom, hogy az egyéniség nem abban van, hogy valaki valami gyökeresen újat talál ki. S ha mégis úgy hisszük, hogy valakinek ez sikerült, elég alaposan elmélyednünk a zene történetében, hogy rájöjjünk, hogy a merőben újnak hitt gondolatok is már régen – gyakran évszázadokkal ezelőtt – felmerültek. [...] Azt hiszem, inkább arról van szó, hogy a dolgok közötti összefüggésekben, elrendezésükben talál-e valaki olyan egyéni szempontot, amely szerint át tudja csoportosítani a jelenségeket.”
Nagy Zsolt a párizsi Conservatoire Supérieur tanára, de Ázsiából és Dél-Amerikából is számos felkérést kap. Mozgalmas pályája során több európai és tengerentúli projektet vezetett neves zenekarokkal és szólistákkal. Öt éven át volt a világhírű magyar zeneszerző, Eötvös Péter asszisztense a karlsruhei Institut für Neue Musikban, később ugyanitt az Institut für Musiktheater zeneigazgatója volt. 1999 óta pedig az Israel Contemporary Players művészeti tanácsadója. Csaknem ezer világpremier fűződik a nevéhez – most egy újabbal gyarapodott a lista. 

Azt, hogy milyen kicsi a világ, és benne a karmesterek világa, mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy a Szlovák Rádió szimfonikus zenekarának vezető karmestere, Peter Valentovič Párizsban Nagy Zsolt tanítványa volt. Nyilván ezért esett rá a választás, illetve ezért fogadta el a ezt a felkérést a világhírű karmester. Aki, ha már Pozsonyban járt, magával hozott egy kirobbanóan tehetséges, Párizsban dolgozó szlovák klarinétművészt, Martin Adámeket. És talált neki egy darabot, amelyet kb. akkora feladat eljátszani, mint megmászni a Mount Everestet. Adámek a finnek sztárzeneszerzőjének számító Magnus Lindberg 2002-es Klarinétversenyét adta elő a rádiózenekarral. Az 1958-as születésű szerzőnek ez az eddigi leghíresebb alkotása, csak tavaly tizenöt helyen mutatták be világszerte, idén nyáron pedig Kínában is felcsendül. Ezzel a viszonylag könnyen emészthető, ám kivételes hangszeres virtuozitást igénylő művel kezdődött a péntek esti pozsonyi hangverseny, vagyis a nézőkben már az elején felbizsereghetett a büszkeség. Martin Adámek szintén kortárs művekre specializálódott, körbeturnézta a világot, 2016-ban pedig bekerült a világhírű párizsi Ensemble Intercontemporain zenekarba, ami kollégája, Ronald Šebesta találó hasonlatával élve akkora siker volt, mint amikor Peter Sagan először indult a Tour de France-on, és rögtön megnyert három szakaszt.