Koppanó kardok, bűzlő bakancsok

Nem tudok, fenség.

De ha kérlek.

Higgye el, nem tudok.

Esedezem.

Egy billentést sem tudok, fenséges úr.

Hiszen az oly könnyű, mint hazudni: kormányozd e szellentyűket ujjaiddal s hüvelykeddel, száddal lehelj belé, s a legremekebb zenét fogja beszélni. Látod, ezek a billentyűi.

De én épen azokat nem bírom harmóniazengedezésre vezényelni, nincs hozzá ügyességem.

No lám, mily becstelen eszközzé akartok ti tenni engem. Játszani akarnátok rajtam, ismerni billentyűimet, kitépni rejtelmem szívét, hanglétrám minden hangját kitapogatni a legalsótól a legfelsőig: pedig e kis eszközben zene rejlik, felséges szózat, még sem bírjátok szavát venni. A keservét! Azt hiszitek, könnyebb énrajtam játszani, mint egy rossz sípon? Gondoljatok bármi hangszernek: rám tehetitek a nyerget, de nem bírtok játszani rajtam” – hangzik magyarul, Arany János fordításában Hamlet és Guildenstern párbeszéde. Az epizód – igaz, némiképpen megváltoztatva, hiszen a dán királyfi trónbitorló nagybátyját, Claudiust kérdezi, esetünkben grúzul – emblematikus pillanata a tbiliszi Rusztaveli Színháznak az Európai Színházi Konvenció fesztiválján, az Eurothalián látott előadásának. A jeles grúz (Shakespeare-)rendező, Robert Sturua lenyűgözően játszik minden egyes keze ügyébe kerülő instrumentumon. Az előadás olyan, mint a disszonanciában meglelhető összhangzatot megvalósító zenemű: Sturua tizenegy színészéből – legyen szó mozdulataikról, megszólalásaikról – a görcsös, artikulálatlan zihálástól, sikolyoktól kezdve a lírai dallamokig, a tradicionális keleti színházi formák mozgáskultúrájának elemeitől a cirkuszi bohóctréfák koreográfiájáig, mindent kicsihol, a kardok megannyi kemény záróakkordként koppannak bele a deszkapadlóba, a háttér sejtelmesen áttetsző színes paravánjai, valamint a színpad felett lebegő majd leereszkedő, ugyancsak színes és áttetsző plexiüveg lapok skálája a színekkel kifejezni kívánt hangsorok képzetét kelti. A muzsika után pedig – néma csend, amikor az, aki a háttérből, mintha csak színházban ülne, végignézte a történteket, vállvonogatással tesz pontot mindenek végére.

Aztán két csavargóval Godot-ra várunk, a semmi közepén, ha nem is egy örökkévalóságon, de kétszáz percen át. A semmi útja ezúttal a föld alól indul, s a föld alá fut, egy fél földgömbre, ráncos, várandós hasra emlékeztető, vagy ha úgy tetszik, a Koponyák hegyét idéző dombtetőn keresztül. Itt, a kiszáradt fa alatt elmélkedik Vladimir a két lator üdvözüléséről, itt szorítja Estragon lábát a bűzlő bakancs, itt ütik agyon a várakozás idejét öncélú játékokkal, itt tűnik fel a mélyből Pozzo és Lucky, majd a fiú (a ljubjanai Szlovén Nemzeti Színház előadásában lány), hogy elmondja: Godot ma sem tudott eljönni, talán majd holnap… És „holnap” ugyanaz, csak kicsit máshogy: a fa kizöldült, Estragonra most túl nagy a cipő, Lucky néma, Pozzo vak, és nem emlékszik a tegnapi (?) találkozásra, ahogy a fiú (lány) sem, a hírvivő, aki most sem mondhat mást: talán majd holnap…

Banalitás és döbbenet: Alojz Svete fejhangon nyüszítő, kiéhezett, hosszú, ritkás, ősz hajú Luckyja, amint gyomorfordítóan szánalmas módon, sztriptíztáncosnőt imitáló mozdulatokkal kelleti magát Pozzo direktor magánszínházában – egy gumicukor gilisztáért, majd második feltűnése, amikor a megvakult Pozzótól megszerzett gilisztásdobozból magába töm mindent, majd visszaöklendezi, és újra legyűri – felejthetetlen. Csakúgy, mint Gregor Bakovic Vladimirjának a bluesostól a hardrockos interpretációkig futó kutyás dala. Dusan Jovanovic rendezése visszafogottan brillírozó tisztelgés a szerző előtt: pontosan úgy van minden, ahogy az a nagykönyvben – Samuel Beckett Godot-ra várva című drámájában – írva vagyon.