Kopasz mentség, avagy méhésztanfolyam kezdőknek és halandóknak

A termelést gátolja mindaz, ami a családok termelésre éretté fejlődését késlelteti, a méhek munkaerejének kifejtését, vagy az üzemterv végrehajtását zavarja. Ilyen a népesség hátramaradása (rossz anya, anyacsere alkalmatlan időben, rossz időjárás, kevés eleség, betegség, rossz fészek, rossz kaptár), a családok számának csökkenése (pusztulás éhezés miatt, pusztulás betegség miatt), a gyűjtőhajlam csökkenése (a rajzó hajlam fölébredése, zsúfoltság, kaptárbeli hőség), az erő szétforgácsolása (rajzás alkalmatlan időben, túlzott rajzás), a gyűjtés gátlása (legelő hiánya, rossz időjárás, helyhiány, léphiány a kaptárban, szűk kijáró).

Idéztem ezt Örösi Pál Zoltán Méhek között című, számomra gyermekkoromtól kedves könyvéből, mely a budapesti Mezőgazdasági Kiadónál látott napvilágott l952-ben, számtalan szemléletes rajzzal, közel hatszáz oldalon. Kemény borítóján anyabölcső látható, melybe alulról egy méhecske kapaszkodik, de az is lehet, a belülről jövő hangokat hallgatja, valami ok miatt nagyon várja már az új királynőt. Here sehol, az öreg királynővel hancúrozhatnak mézes lépágyon. E korántsem kizárható lehetőség felvetését különben, az idézettel együtt, amolyan kis hídnak szántam, melyen átjutva könnyen párhuzamot vonhatnánk az emberek és a méhecskék társadalma között, követendő példák egész sorára találva az utóbbiban, főként ami az élet és a munka szervezését, a törvény megtartását, valamint a rendet illeti, de hagyjuk a politikát, nyár van. Azért nem állhatom meg, hogy a legfőbb tevékenységről, a gyűjtésről ne másoljak ide még néhány mondatot: „A gyűjtő méh legtöbbször csak nektárt visz haza, vagy csak virágport. A méhek egy része mind a kettővel megrakodik. A napi gyűjtőutak száma nem lehet egyforma... A nektárgyűjtő méh sokszor 30 utat is tesz napjában, máskor csak egyet. A leggyakoribb 10-13 körül van. A méhek két út között megpihennek a kaptárban, a nektárgyűjtő általában 35-45 percig, a virágporgyűjtő 12-16 percig. Ha a gyűjtés körülményei kedvezőtlenek, a pihenés tovább tart... A kaptárból gyűjteni repülő méh nem indul egészen üres mézhólyaggal, hogy repülhessen. Ha gyűjtőútja olyan sikertelen, hogy még a hazarepüléshez szükséges üzemanyagot sem tudja összeböngészni, kinn pusztul... A munkások legnagyobb sebességét óránként 40 kilométerre, az átlagost 24 kilométerre tehetjük... A munkásméhek rendesen 1-3 km-re szállnak élelemért... 4-5 km-en túl szállva már ritkán találnak haza. Nagyobb dombon és vízen csak szükségből repülnek át.”

Hogy ez manapság is így van-e, vagyis hogy a méhcsaládok képesek-e még a régi tradíciók, elődeik ősi, kemény törvényei szerint élni és dolgozni pont fél évszázaddal Örösi Pál könyvének a megjelenése után, amikor egyre gyakrabban hallani a méhészet alkonyáról, nem tudom. Ifjú éveimben kénytelen voltam korán elbúcsúzni attól a négy méhcsaládtól, bármennyire szerettem őket, szerettem velük foglalkozni, mely apám halálának következtében maradt ránk hatvanegyben. Kettő a kisebbik meggyfa, kettő az odvas barackfa árnyékában. Harminc év alatt meg nem találtam az egykori otthonomhoz képest új környezetemben, rokoni közelségben kertet, hogy legalább két család életvitelében, a gyűjtőméhek röptében, majd a mézűr tartalmának pergetésében, csordulásának-csöpögésének arany színében gyönyörködhettem volna. A méhecske szúr, mondták, ha helykereséssel próbálkoztam, ahol csak egy kaptárnyi is van, ott például nem lehet kapálni, nekirontanak az embernek. Sejthető persze, hol lelhetők föl a gyökerei, tapasztalati forrásai ennek a tévhitnek, miként az is, sőt sokatmondó, hogy ha valaki előtt kiejtjük a méhecske szót, az illetőnek nyomban a csípés, a fullánk jut róla eszébe, nem a méz, a drága kincs. Még csak nem is az ismert szólás: Szorgalmas, mint a méh. Elgondolkoztató helyzet, jelenség, nevezzük bárminek. Annál is inkább, mert drámai következményekkel jár, nem pusztán a méhecskére nézvést. Aki békésebb állat, mint sokan képzelik. „Egy meggyfát sűrű fátyollal borítottak, hogy méhek ne jussanak virágjaihoz. Mellette egy másik, ugyanakkora meggyfát szabadon hagytak. A virágzáskor betakart fán l kg gyümölcs termett, a takaratlanon 18 kg.” Tudniillik, a gyengébbek kedvéért, az utóbb említett fán a méhecske tevékenyen közreműködhetett a porzó és a bibe találkozásában, azaz a virágok megtermékenyítésében.

A gyengébbek kedvéért – írtam az imént, mert gyakran tapasztalom, a méhecskét sokan nemcsak hogy összetévesztik a darázzsal, hanem ugyanúgy kegyetlenül eltapossák. Minap. Vízpart, fülledt idő. Egyszer csak ki tudja, honnan hová tartó méhecske szomjas vándorként landolt előttem nedves kavicson. Ivott. Ám jött egy kósza hullám, és magával ragadta, szerencsére nem vitte messzire. Utánaléptem, alányúlva kiemeltem a vízből, melynek felszínén tehetetlenül ringott, majd lágyan áthelyeztem a másik, száraz tenyerembe, fűből alkalmi ágyat készítettem számára, ahonnan, amint megszárad, folytathatja útját. Alig értem vissza a víz közelébe, hogy most már úszom egyet, amikor gyerekhangot hallok a hátam mögött, anyuci, gyeje, bogáj. Pici pucér leányka bámulta guggolva a „bogajat”. Anyuci odament, félrerántotta a csöppséget, nem megmondtam, hogy maradj mellettem, és strandpapucsával, jobbra-balra mozgatva a lábát, szétkente a méhecskét, belegyúrta a földbe. Mintha ez lett volna az egyetlen megoldás...

„A kijáróban munkások vesztegelnek. Némelyik ívben görbíti testét és szárnyát sebesen rezegteti: szellőztet. Mások fejjel fordulnak kifelé, szemben fogadják az érkező méheket: ezek az őrök. A családhoz tartozó méhet szagáról ismerik meg... Egy méh üggyel-bajjal cipel valamit kifelé. Elpusztult társát hurcolja. A kaptár előtt ledobja. Ez a temetés.”