Könyvsorsok: Versen túli versek

Talán még ma sem tartható természetesnek, megszokottnak vagy általánosnak, hogy egy tizenhét éves gimnazista Tandori Dezső verseit olvasgassa, elképzelhetjük tehát, mennyire szokatlan volt mindez egy szlovákiai magyar fiútól a kommunista Csehszlovákiában. Hogy mégis így történt, azt Urbán György gimnáziumi tanáromnak köszönhetem, aki kivételes műveltsége okán is rendszeresen járatott kortárs magyarországi és nyugati magyar irodalmi lapokat az 1980-as években, és egy idő után ezeket kölcsönadta, hazaadta nekem, sőt néha a véleményemet is kikérte. Nem tudom, mivel adtam okot erre a nagyvonalú magatartásra, meglehetősen szótlan és gátlásos fiú voltam, talán csak rám vetítette azt a viszonyt, amelyet nálamnál nyitottabb és tehetségesebb zselízi gimnazista elődeimmel, N. Tóth Anikóval és Buchlovics Péterrel kialakított. Az antológiaszerűen összeválogatott Új Látóhatárra, illetve az Új Írásra emlékszem homályosan, és egyebek mellett Tandori Dezső-versekre is, ha az emlékezetem nem csal, akkor éppen madaras korszakának darabjait olvashattam. Azt nem mondhatom, hogy alapjaiban rendítette meg mindazt, amit a versről tudtam akkoriban, hiszen anyu könyvtárából már ismertem a Mai német líra című kötetet a Versbarátok Köre-sorozatból, és Helmut Heissenbüttel, Franz Mon, Peter Härtling után már fel voltam készítve a lehetőségekre, de élénken emlékszem, hogy amikor pár évvel később – már pozsonyi egyetemistaként – a JAIK könyvtárában rátaláltam Tandori Egy talált tárgy megtisztítása című verseskötetére, a padlón ömlesztve tárolt könyvkupacból kiemelve, megdobbant a szívem. Azóta is megdobban, ha a mai napig levakarhatatlanul, megtisztíthatatlanul olajfoltos, véletlenszerűen talált könyvet a kezembe veszem, vagy ha a képernyőn olvasom, hiszen az Egy talált tárgy megtisztítása – Tandori sok más kötetéhez hasonlóan – fent van a neten, a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán.

Amikor néhány évnyi huzavona után 1973-ban megjelent az Egy talált tárgy megtisztítása, általános megdöbbenést okozott. Bedecs László Tandori Dezső költészetéről írt monográfiájában szép példákat hoz erre. Vas István például egyenesen így kiált fel: „Hát szabad ezt? Lehet ezt? Sok, ami sok, sőt: mindennek van határa.” Való igaz, hogy a kötet versei radikális formában vetik fel azt a kérdést, mi a vers. Vagy más nézőpontból: olyan mértékben tágította a vers lehetőségeit, amire a kortársak legnagyobb része nem volt felkészülve, sem elméleti, sem poétikai téren. Tandori versei ugyanis kreatív és váratlan eljárásokat használnak fel, folyamatosan inspirálva olvasójukat. Megkérdőjelezik a természetes nyelvhasználatot, pontosabban a nyelvhasználat természetességét. Szétszedik, majd pedig költészetként tálalják a szavak hétköznapi jelentéseit. Olyan, mára már legendássá váló és szállóigeként is tovább élő művekről van szó, mint A damaszkuszi út, amely mindössze két sorból áll: „Most, mikor ugyanúgy, mint mindig, / legfőbb ideje, hogy.” Vagy a négysoros Horror című vers: „akkor inkább / el / gat-getek // Rémületemben”. Vagy a hatsoros Egy találkozás megbeszélése: „Ott leszek / hol nélkül, / te is, / mikor nélkül. // Kettőnk közül / majdnem szemközt ülök le.” Vagy a háromsoros Kavafisz-haiku: „Már fél három! / Milyen hamar / elmúlt egy év.” Nem beszélve A szonett című versről, amelyet szintén csak teljes terjedelmében van értelme közölni: a / b / b / a // a / b / (Ennél a sornál megakadt,) / b / a // c / d / d // c / d / c / (aztán mégis folytatta és befejezte.)”. A vers lebontása, destrukciója (a formai lehetőségekre), a folyamatos utalás a megírás és a megértés nehézségeire, a nyelv problémáira, valamint a hagyomány többszintű felhasználása az egyik első posztmodern magyar költővé avatta Tandorit.

Hasonlóan izgalmasak azok a művei, amelyek olyan mértékig tágították ki a vers lehetőségeit, hogy már a nyelv határain is túljutottak. Ilyen például a sokat elemzett Halottas urna két füle e. e. cummings magángyűjteményéből, amely mindössze két zárójelből áll: „) / (”. Vagy a titokzatos A betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz című vers, amelynek szövege: „Hc3”. A vers egyik lehetséges kulcsát a sakk felől kapjuk meg, a sakktábla c3-as mezőjén álló huszárra, azaz lóra, csikóra utalva, felidézve akár a világ- és vallástörténelem kozmikus méretű sakkjátszmáját, ill. annak névtelen (állat)hőseit. Hasonlóan krimiszerű izgalmakat kínál a Táj két figurával: „Hh6 / Hg4 / Hf6 / Hh7 / c5 Hg5 / c6 He6 / c7 Hd8 / c8H”. Talán meglepő, de ez a sakkvers szerelmes versként is olvasható, mint azt Fogarassy Miklós ajánlja. Eszerint egy magányosan tébláboló huszárt látunk a vers elején, amely nemsokára észrevesz egy ellenséges gyalogot. Bár megtehetné, nem üti ki, hanem kiszolgáltatja magát neki. De a gyalog sem üt, hanem belép az utolsó mezőre, ahol átváltozhat – azonban nem vezérré változik, mint a gyalogok 99%-a, hanem: huszárrá. Vagyis a vers végén, sok megpróbáltatás és lemondás után egy párt alkothat az eredetileg két ellenséges bábu.

Tandori versei kibillentenek bennünket komfortzónánkból. Költészete arra utal, hogy a nyelv sosem természetes, versei folyton szembesítenek a nyelv paradoxonaival, a vers üres helyeivel. Azóta az Egy talált tárgy megtisztítása a magyar irodalom legjelentősebb verseskötetei közé emelkedett (a cím „talált tárgya” utalás egy másik klasszikusra, József Attila Eszmélet című versére). Új korszakot nyitott és alapvetően változtatta meg a magyar költészet irányát.