Komámasszony, hol a szerző?

Szerzők az irodalmi disputában, melyet a Márai Sándor Alapítvány rendezett Somorján. Balról jobbra: Benyovszky Krisztián, Csehy Zoltán, Mizser Attila és H. Nagy PéterSomogyi Tibor felvételeEhhez a május utolsó napján megtartott szimpóziumon nagyszerű feltételeket teremtett Benyovszky Krisztián előadása, mely Gács Anna tanulmánykötetét véve alapul, ismertette a Miért nem elég nekünk a könyv (A szerző az értelmezésben, szerzőség-koncepciók a magyar irodalomban) című kötetet. Mégpedig oly módon, hogy a vitára és továbbgondolásra késztető alapművet néhány provokatív kérdéssel megtoldva, egymásnak feszülő, közelítő és távolító megszólalásokra késztette a jelenlevőket.

Az élénk diskurzus a könyvben felvetett néhány sarkalatos műértelmezési problémát kerülgette, például hogy mennyire fontos szempontja az értelmezésnek a szerző, valamint hogy a nőiség (a szerző nő volta) benne van-e az irodalmi szövegben s kihámozható-e belőle. „A szerző halála” szóképbe sűríthető téma összefoglalása annak a mélyen a múltban gyökerező kérdésnek, vajon az irodalmi műnek és a róla való gondolkodásnak része-e a szerző. Az egymást kizáró felfogások egyike szerint a szerző a kezdet és a vég, a szöveg letéteményese, a másik szerint csak a szöveg az irodalom része, a szerző nem. E két szélsőség, a szerzőorientált és a szövegorientált értelmezés közötti széles mezsgyén már Gács Anna könyve is felveti azokat a szempontokat, melyek a sokszor meddő elméleti okfejtések helyett az irodalom gyakorlása, konkrét művek írása, olvasása, értelmezése, közvetítése folyamatában hasznosíthatók.

Abban a disputa résztvevői is egyetértettek, hogy a mű és a szerző közötti (sosem volt) egyensúly az utóbbi időben alapvetően megváltozott. Míg a jelenkori irodalomszemlélet (számos tekintélyes meghatározója) teljesen aláássa a szerző tekintélyét s ezáltal értékes életműveket hagy(hat) figyelmen kívül, másrészt az irodalommal főként közvetve viszonyba lépő olvasók (például a tanulóifjúság) irodalmi szöveg helyett szerzővel és életrajzzal ismerkednek. Kétségtelen, mindkét sablonnak maga az irodalom a vesztese, s ekként másodrendűnek tűnik, mit gondol erről az egészről a szerző. Aki egyébként ahány, annyiféle, de az egyik szélsőséget alighanem a „köszönöm a kérdést, jól vagyok, soha jobban nem voltam” típus képviseli, és a síron túlról, a szövegen kívül is élettel teli üzenethordozónak tartja magát, szemben a másikkal, akit, mivel benne föl sem merül, hogy a nyelven és a szövegen kívül másként is megképződhetne, nem zavar, hogy „meghalt”, legalábbis amíg a műve körül forog a világ.

A szerző-vitából Csehy Zoltán előadása (a Szakmai gyakorlat külföldön című Mizser Attila-verseskötetről) az elméletek csatáját a konkrét szöveg és a szövegélet labirintusába terelte. Annyiban föltétlen kapcsolódva az előzőekhez, amennyiben a versekben nyomon követhető költőszerep változásaival, illetve a szereptelenségükkel példálózott, ezt a következőkkel ajánlva a résztvevők figyelmébe: „Mizser verseinek eme rétege a legmeglepőbb, már ami a szerzői funkció identitásválságait illeti.” A Kalligramnál most megjelent kötettel a nyilvánosság az idei könyvhéten ismerkedhet majd meg, a dispután elhangzottakkal irodalmi folyóiratok hasábjain. A disputa „eredményét” nehéz felbecsülni. Haszna és szükségessége a folytathatósága és a folytatandósága felől a legszembetűnőbb, ebben alighanem a résztvevők is egységes álláspontot képviselnek. Mindenesetre az is figyelemre méltó tanulsága, amit egyikük, Tőzsér Árpád a disputa elcsitultával nagyjából úgy fogalmazott meg, hogy lassan már mindent tudunk és mindenről nagyon jól elvitatkozunk, csak éppen a konkrét versről nincs mit mondanunk.