Kölcsönlakás visszajár?

Az talán nem vitás, hogy a művészet célja az kell, legyen, hogy minél kisebb létszámú érdeklődő rajongjon a giccsért, ugyanakkor Shakespeare, G. B. Show és Örkény humorán minél többen legyenek képesek/akarjanak szórakozni; hiszen a szellem napvilágának kellene besütnie minden ház ablakán… Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy esetünkben milyen meggondolás vezérelte színházunk tanult vezetését, amikor erre a döntésre vetemedett. Vagy nem lenne érdemes? Zavaromban nem is tudom, szabad-e ilyesmiről beszélni? Vagy a régi recept lép érvénybe: ami kínos, arról vagy hallgatni, vagy hazudni kell… Hasznosabb lenne tán, ha a műbírálat érzékeny múzsája a hallgatás mély és sötét vermébe ájulna?

A helyzetkomikumra épülő félreértésvígjáték-dramaturgia minden patronját felhasználó Ray Cooney – John Chapman nevével fémjelzett amerikai bohózat nem attól tartozik a giccs kategóriájába, mert ezekkel az ősinek is mondható eszközökkel operál, hanem azért, mert semmiben sem mutat túl önmagában. Ellenben tökéletesen megfelel a giccs kritériumainak, miszerint az a művészet eszközeit felhasználó, annak látszatát keltő, főleg kereskedelmi céllal készült alkotás.

Remélem, főleg kereskedelmi céllal érkezett el Komáromba is, ebben az igazgató úr által gazdaságilag minimum áldatlannak nevezett helyzetben. S csak mellesleg a bérletes közönség „beetetése” céljából. A bérletes közönség is heterogén. Szerencsére.

Nem szeretnék kizárólagos lenni és az asztalt csapkodni a tömény művészetért. Csak azért fáj a szívem, mert olykor, mint ezt az ominózus gazdasági/színházkulturális kaland is mutatja, önmagunk iránt nem vagyunk elég igényesek. Még a humorban sem? Ha belegondolunk, milyen remekül szórakozott a közönség a színházunk által kiállított Anconai szerelmesek groteszkbe emelt humorán, a jobbnál jobb színészi alakítások láttán, de még a Vízkereszt köznyelvinek igazán nem mondható poénjain is. Az ilyen színházi nyelvre lefordított humor nem csak szórakoztat, hanem ízlést is formál egyúttal. Nem ledöngöli, hanem felemeli a lelket. Mondhatni: gyógyít. Nem arra ítél, hogy kényszeredett vagy ösztönös hahotázást követően kiüresedett lélekkel lép ki a néző a kultúra szentélyéből/templomából vagy miből….(?)

Esetünkben pedig szó szerint a nadrágletologató viccelődés perspektívájából nézhettük az amerikai vígjátékipar magyarra átültetett termékét. Az egyik szereplő de facto letolta a gatyáját, hogy egy humorosnak szánt pillanatban megnézhessük a hófehéren virító hátsóját. Jól emlékszem még, micsoda ízléshadjáratokat indítottak be egyes erre szakosodott önjelöltek, ha netán egy-egy vaskosabb beszólás fűszerezte valamelyik előadás szövegét. Ezzel szemben ez az öncélú és éppen ezért, véleményem szerint, felháborítóan ízléstelen geg általános tetszést váltott ki. Hiába, na, változik a világ. Csak azt nem akarjuk észrevenni, hogy melyik irányba. Talán mert az nem igazán eredményez/inspirál gazdaságos döntéseket.

Amikor az a vicc, hogy a színész a lábait gyors ritmusban magasra emelgetve és a fenekét riszálva; ez esetben nadrágba bújt állapotban, távozik a színről a jelenet végén. Besenczi Árpád mutatványára gondolok. Az is igen figyelemre méltó helyzetkomikum, amikor két férfiú egy kulcslyukon át leselkedve egymás háta mögött felváltva félreérthetetlen/félreérthető homoerotikus mozdulatokat végez, amit egy harmadik szereplő kilesve félreért; nincs mese, „a béka ülepe alá vagyunk süllyedve”…

Megjegyzendő, hogy az előadásban a Miss Cookot játszó Fehér Anna és az előbb említett leselkedő kettős egyik tagja, Gesztesi Károly; a darabban Henry Lodge szerepét játssza, színpadi jelenléte hiteles és nem valamiféle vértelen panel figura csupán.

Ami dicséretesen elegáns és hangulatos, az az előadás díszlete, Rózsa István munkája. Ebben a környezetben sokkal életszerűbb bohózatot várna az ember. Még ebből a szövegkönyvből is.

Csak remélni merem, hogy egy olyan üzletről van szó, amelynek folyományaként a Komáromi Jókai Színház társulata viszontjátssza majd a Budapesti József Attila Színházban ezt a feledhetően mókás vendégjátékot. Nem vitás, színházunk számos olyan produkcióval rendelkezik, amelyek nem csak szűkebb pátriánkban, de számos európai színpadon is megállja a helyét. (Kiss Péntek József)