Ködbe vesző vizek…

Bibliai történetre emlékeztet, ahogyan gyermekük születésére készülve szálláshelyet keres a fiatal pár Bjørgvin városában, ahol reményeik szerint menedéket lelnek és új életet kezdhetnek, azonban nem hajlandó befogadni őket senki.

A regény narratív eszközei: a nyelvhasználat és a történetalakítás jellegzetesen a minimalizmus jegyeit mutatják. A regénybeli jelent, a keresés monoton rítusszerű mozzanatait folyamatosan megszakítják az álomszerű emlékképek, amelyek révületszerűen folynak egybe a „valóság” eseményeivel. Ezek során a mintha-állapotok során körvonalazódik a két fiatal és családjaik története, az apák és anyák története, illetve az olyan beavatási és átmeneti rítusok, mint amikor Ashle gyerekfejjel muzsikussá válik és muzsikus apja nyomdokaiba lép, vagy a regény egyik legszebb jelenetét ábrázoló sorokban, amikor a szerelmi együttlét egyszerre válik a gyász tisztító, továbbéltető rítusának mozzanatává és a születendő gyermekük fogantatásának pillanatává. „… ma reggel holtan találta Silja mamát, ott feküdt az ágyon és nagy kék szempár volt az arca, mondja a fiú és magához szorítja Alidát és egymásba olvadnak és csak néhány fát suhogtat halkan a szél és semmivé válnak és egyesülnek a bűnben és ölnek és egyesülnek a bűnben és felülnek és nem mozdulnak csak ülnek a sziklán és nézik a tengert / Ilyesmit tenni Silje mama halálának napján, mondja Ashle / Igen, mondja Alida / és Ashle és Alida felállnak és várnak és megigazítják magukon a ruhát és csak állnak és a szigeteket nézik nyugaton, Stornstein felé…” (19).

Megrázó, ahogyan mindvégig megmarad az egyensúly a kimondás és a sejtető némaság között, mint ahogy a szegénység és kiszolgáltatottság kényszere miatt történő bűnbeesés és gyilkosság(ok) bekövetkeztének a mozzanatát is csupán csak sejthetjük.

Izgalmas ez a nyelvhasználat, és az, ahogyan Fosse a beszéd kérdését problematizálja a regényben. Egyrészt egy olyan nagyon egyszerű, a hegyi vagy az északi emberre a közvélekedés szerint jellemző, egyfajta szikár élőbeszédet hitelesen megjelenítő nyelvhasználat jelenik meg, melyben olykor a szavak és mondatok közé ékelődő csend a sokatmondóbb. Másrészt az elbeszélő többször ki is mondja a szereplőkről, hogy alig vagy nem beszéltek, mégis tudták egymás gondolatát („és nem szóltak, és minden eldőlt, és nincs szükségük szavakra, mert már úgyis mindent elmondtak, és úgyis minden eldőlt”(48)), máskor pedig a beszéd lehetséges megtörténte beleolvad a visszatérő álomfolyamatokba („Mintha mondtál volna valamit az apádról, de lehet, hogy csak álmodtam, mondja Ashle” (49)). Ilyen értelemben a beszéd kettőssége érvényesül. Olykor meglehetősen minimális szinten van jelen a kimondott szó a szereplők között, máskor pedig az (egymás és ön-) ismétlések által egyfajta rituális jelentést kap. Ugyanakkor a történet egy belső monológszerű beszédfolyamból áll össze, annak ritmusát és eszközeit követi az elbeszélő hangja az ismétlések, az egyik álom- és emlékkép töredékeiről a másokra való bármiféle átmenetet nélkülöző átváltások révén.

Az Álmatlanság e nyelvi tényezők által kibontakozó jellemek ábrázolása révén válik igazán hitelessé, miáltal a kirajzolódó történet egy rendkívül feszes, feszültségekkel telített és izgalmas olvasmányélményben részesíti az olvasót.

Jon Fosse: Álmatlanság. (Ford. A. Dobos Éva). Kalligram, Pozsony, 2008.

Értékelés: 9/10 pont