Kodály Zoltán szellemi hagyatékáról a köznapokon

A legutóbbi Kodály-évforduló alkalmával, 2007-ben a Lilium Aurum pedagógiai folyóiratában, a Katedrában országos ifjúsági vetélkedőt hirdetett. Annak ellenére, hogy engem neveztek ki a vetélkedő fővédnökének, sajnos nem tudtam kellőképpen befolyásolni a vetélkedő tartalmát. A vetélkedő résztvevői az elméleti kérdésekre többnyire helyes válaszokat adtak, de amikor a népdalok éneklésére került a sor, kiderült, hogy alig akadt olyan résztvevő, aki tisztán el tudta volna énekelni a kiválasztott népdalokat.

Én ma nem kívánom a Mester sokoldalú munkásságát méltatni, hisz ezt már sokszor megtettük. Inkább arról szeretnék szólni, hogy az ő eszméi milyen hatással voltak a mi kisebbségi kulturális életünkre. Zenei életünkre (ha van ilyen), zenepedagógiánkra, népzenei mozgalmainkra, beleértve a népdalkutatást és a népzenei hagyományunk továbbadását.

Kezdjük a zenepedagógiánál. Sajnálatos, hogy a Mester útmutatásai alapján kidolgozott, s ma már világszerte elismert zenepedagógiai módszerből mi csak néhány felszíni módszertani fogást vettünk át. A „Kodály-módszer” lényege, úgy látszik, elkerülte a szakemberek figyelmét. Ez a zenei anyanyelv elsődlegessége, ami alapját képezi ennek a módszernek, erre épül. Ugyan jelen van iskoláinkban (az ének-zenei tankönyvekben) mint tananyag, de a zenei írás-olvasás tanítása nem épül rá. Heti egy órában ezt képtelenség megvalósítani. A zeneiskoláinkban viszont, ahol erre nagyobb lehetőség nyílna, gyermekeink nem ezen nevelkednek.

A relatív szolmizáció gyakorlati jelentőségét a mai napig sem tudatosították az illetékesek. Valószínűleg csak azért nem, mert a szlovák iskolákban sem használják. Pedig nagyon eredményes módszer a tanulók belső zenei hallásának fejlesztésére. A Mesternek ezzel kapcsolatban volt egy alaptézise. Ennek lényege a következő: a zenei írást és olvasást párhuzamosan kell tanítani. Úgy, hogy a növendékek lássák azt, amit hallanak, és fordítva: hallják is (hangszeres megszólaltatás nélkül), amit látnak. (A kottával leírt zenei gondolatot, a dallamot). A mi zeneiskoláinkban sajnos csak olvasni tanítják a gyerekeket. A zenei írás csak másolásból áll. A konzervatóriumot végzett zenészek, tanítók, énekesek sem tudnak egy dallamot leírni hangszer segítsége nélkül (tisztelet a kivételnek, de azok sem az iskolában tanulták ezt), mert nem fejlesztették ki a belső zenei hallásukat.

A népzenekutatás a mai napig is csak néhány megszállott ember magánügye. Intézményesen ez sosem folyt, de még támogatója is alig akadt. Az eddig összegyűjtött népdalkincs kiadására, a mai viszonyok mellett, még csak gondolni sem lehet. Amit eddig sikerült nyomtatásban megjelentetni, csak kis töredéke annak, amit néhány lelkes ember itt nálunk eddig megmentett a feledéstől.

Ez a szlovákiai magyarság népdalkincse, amely ma már meghaladja a 16 000 gyűjtési egységet. (Vajon mi lesz a sorsa?)

A Mester sem azért gyűjtötte a magyarság népzenéjét, hogy az a Magyar Tudományos Akadémia adattárában porosodjék. Idézem szavait: „És mint az ékszer is holt kincs a láda fenekén, életet akkor kap, ha viselik: a népdal is mennél többeké lesz, annál nagyobb lesz világító és melegítő ereje.” (Kodály Zoltán: Visszatekintés I., 35.o.)

A Csemadok kétévenként rendez népdaléneklési vetélkedőt Bíborpiros szép rózsa címen. Papp Sándor, a Pátria rádió volt igazgatója is szervez országos népdalversenyt. Csakúgy, mint évekkel ezelőtt, a Csemadok keretében a Tavaszi szél népdalverseny túlságosan formálissá vált, Papp Sándor országos vetélkedője pedig a kellő szakmai gondozás híján ugyancsak a színpadi produkció szintjén marad. Kellő odafigyeléssel és megfelelő szakmai tanácsadással talán eredményesebbek lennének a kisebb régiókban szervezett, népdalt éneklő szólisták, csoportok találkozói.

Néhány évvel ezelőtt részt vettem Berzétén a Berkő Polgári Társaság rendezvényén. Écsi Gyöngyi és az ottani református gyülekezet példás rendezvényen adott lehetőséget a környező népdalkörök találkozójára. A tanuló ifjúság körében is találkoztunk hasonló törekvésekkel. A Felsőszeli Magyar Tannyelvű Iskola is évente szervez népdalvetélkedőt a környező iskolák diákjainak részvételével Csillagoknak teremtője címen.

Néhány évvel ezelőtt jelent meg az Új Szóban Liszka József Ki miért felelős című írása. Az írásban felvetett kérdésekre ugyan kitől várjuk a választ, ha még fórumunk sincsen, ahol az egyes fogalmakat tisztázhatnánk. Pedig volna mit tisztázni. Hogy csak néhányat említsek. Mi a folklór és mi a folklorizmus? Mi a folklorizmus jövője? Mit értünk hagyományőrzés és hagyományápolás alatt? Mi az autentikus hagyomány, és mi az, amit nem szabadna terjeszteni? Mi a hagyományban a tiszta búza és mi az ocsú?

A Csemadok a rendszerváltás után áldását adta a különböző társaságok munkájára, de hogy ezeknek a társaságoknak a tevékenységét egyeztetni is kellene, azzal már senki sem törődött. Melyik társaság hivatott arra, hogy a népzenei hagyományunkat, amely több mint negyven éven keresztül segítette megőrizni az itteni magyarság nemzeti öntudatát, tovább ápolja, gondoskodjék annak tisztaságáról? A Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság, amely már évek óta nem működik? Vagy az Ének- és Zenebarátok Társasága? Netán az erősen táncközpontú Folklórunió? Megannyi kérdés, amely válaszra vár, csak azután a sok bába között el ne vesszen a gyerek. Ne hagyjuk, hogy azok az értékek, amelyeket eddig megmentettünk, mint holt kincs a láda fenekén maradjanak, mert kell a világító és melegítő erő a következő generációknak is. Így őrizhetjük meg magyarságunkat, így él tovább Kodály Zoltán szelleme, világító fáklyaként, zenei anyanyelvünk megőrzésében. (Ág Tibor)