Az ipolysági Simonyi Lajos Galériában február 26-ig Kocsis Ernő kiállítása látható. A tárlat apropója, hogy a festőművész 2004-ben megkapta a város polgármesterének díját Ipolyság kulturális életének támogatásáért, gazdagításáért.
Kocsis Ernő „furcsa realizmusa”
Művészetről van szó, így hát szimbolikus jelentőségűnek tekinthetjük, hogy ez a mostani tárlat kilencven százalékban tájképekből áll. A legkorábbi kép 1975-ből való, a legújabbakra 2005. január 1-jei dátum került, kereken harminc év terméséből nyújt tehát keresztmetszetet a kiállítás. Kocsis Ernő úgy gondolja, munkásságának csupán kis szelete ez a hetvenegy kép, noha – mint elmondta – „mindig jellemző volt rám a táj, eleinte kifejezetten úgy ismertek, mint tájképfestőt”.
Kocsis Ernő Párkányban született, Komáromban él, és az Ipoly mentének a szerelmese – ez a három vidék köszön vissza a vásznakról, melyeknek stílusát a festő „furcsa realizmusnak” nevezi, mivel a tájakban is általában az „embertartalmú összefüggéseket” keresi.
Kocsis négy évtizede tanít leendő rajztanárokat a nyitrai egyetemen. Egy másik pedagógus-festőművész, Paul Klee így okította egyik növendékét: „Kövesse a teremtés természetes útjait, a formák keletkezését, a formák funkcióit. Ez a legjobb iskola. A természetből kiindulva talán a saját alakzataihoz érkezik, s talán egy nap Ön is természetté válik, és úgy fog formákat alkotni, mint a természet.” A tájképfestészet tulajdonképpen a csalás gyönyörét nyújtja az alkotónak, hiszen a táj egyszerre biztosítja a kiindulópont biztonságát és a látás szabadságát. A tájábrázolás konzervatív foglalatosság, hiszen alázatra nevel és vizsgálódásra kényszerít (ráadásul a néző kegyei is eleve adottak), ugyanakkor azonban rafináltan egoista is, hiszen a művészettörténet is arról tanúskodik, hogy az óvatosabb kísérletezők az adott korra jellemző stílust a háttértáj ábrázolásával feszegették, a kezdeményezőbb alkotók pedig a tájtól rugaszkodtak belső szédületeikbe, nem realista formákkal, hanem színekkel láttatva a természetet.
A táj késztermékként és elvként egyformán jól működik. Cézanne ezt úgy fogalmazta meg, hogy „a természet nem a felszínen található, hanem a mélyben, a színek ennek a mélységnek felszíni kifejeződései, a világ gyökeréből szállnak fel”, vagyis „a művészet a természettel párhuzamos harmónia”. Amúgy is mindent nagy előszeretettel relativizáló korunkban kimondhatjuk: valójában minden tájképfestészet, mert a festő úgy barangolja be tárgyát, mint turista a természetet – és semmi sem tájkép, hiszen minden kép legalább annyit árul el a képzőművészről, mint a szeme rögzítette természeti valóságról. A tájkép tehát a kísérletezés művészete.
Kocsis Ernő saját bevallása szerint inkább ösztönös alkotó, de ez az ösztön korántsem véletlenszerű: „megérik bennem a kép”, mondja. Kocsis ösztöne azonban meglehetősen furcsán működik, hiszen végignézve a képeket nehéz lenne egy stílusról vagy akár korszakokra bontható erővonalakról, lineáris fejlődésről beszélni. Olyan értelemben mindenesetre az ösztön győzedelmeskedik, hogy a festő képes szinte egy napon két teljesen különböző stílusú képet megfesteni. Inkább pillanatnyi benső kényszerek láncolatáról beszélhetünk tehát, amely folyamatban, úgy tűnik, nincsenek lezárt, kipróbált és elhagyott stílusok, bármikor következhet impresszionizmusra realizmus, szürrealizmusra absztrakció.
Érdekes Kocsis képeinek keltezését is megfigyelni, az egyes sorozatok ugyanis szétfeszítik az ihlet vélt időbeli korlátait, sok esetben öt-tíz év alatt megfestett négy kép áll össze döbbenetesen kompakt sorozattá, ráadásul a technikára és a témára is érvényes ez a kitétel: akril, olaj és pasztell képes egy ciklussá rendeződni, és földrajzilag távoli tájak részleteiben tárul föl a hasonló, sőt szinte identikus.
Talán a pedagógus művészettörténeti ösztöne hívhatta elő az egyes korszakok, stílusirányzatok és festők felidézését. Kocsis Ernő képein ugyanis megidéződik például a fauvok darabossága és vadsága (Kék nap, Zöld nap, Nyári motívum), Chagall varázsos hangulata és egyfajta naiv szürrealizmus, egészen az ikonikus szikárságig (Őszi hangulat, Esti fények, Óvárosi utca, Katedrális, Hold). Máskor pedig a romantikusan szimbolikus táj drámaisága (Éjszaka), a realizmus módozatai (Udvar), Picasso kubista korszakának groteszk struktúra-analízise (Halas csendélet, Sokarcú nő, Házaspár), az impresszionizmus rebbenékeny valóságfellazítása (Víztároló, Nyári táj, Nyári nap, Mezei út) elevenedik meg képein, vagy a szerkezeti elemek erősödnek fel az absztrakcióig (Fóliák a szélben, Nyár-1990). És végül külön kalandot jelent a nagyobb formákat kedvelő Kocsis miniatúra-sorozata, melyben a realisztikus szemlélet a kis forma egyszerűsítő követelményeivel szembesül.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.