Klóndetrükk, labdadrukk, sztármegsokk

Nézem a dobozt. Valami kultúrzacc után kutatok, és lám, ez itt a kultúra Heti Hatosa, legalábbis szerintük a műsornak nincs archetípusa (khm!, khm!), ez szókimondó, nyílt, felszabadult és korszerű, szórakoztató stílusú vitaműsor, amely pimasz, mégis intelligens és szellemes, s vadul ráfókuszál a magyar mindennapok jelenségeire, a tömegkultúra szereplőire, a tiszavirág-életű trendekre, extrém jelenségekre. Gangra magyar! – biztatom magam, bár azért időbe telik ezzel a hat különös arccal megbarátkozni. Mire megszoknánk a műsorvezető Barta András piros-fehér csíkos zakóját és jellegzetes hanghordozását, még mindig ott van az állandó vendégek (akik a magyar újságíró-társadalom rosszfiúinak szeretnének látszani, de szerencsére nem azok) szúrós tekintete. A tempó felpörgetett, a közönség szerény létszámú, ámde különös (három hölgy, akik a Fütty, a Nevetés és a Taps modern istennői), a vendégek kisfilmek formájában tálalják a témákat, majd jöhet azok gyors megvitatása. A „Kötelező-e belehalni a rock and rol életformába?” feliratú csont rágcsálása is fejleszti az ínyt, de bennem mégis Puzsér Róbert filmje ébreszt a legtöbb gondolatot, aki a kisfilmben „Ingyenes géntérképkészítés!” felirattal és egy minilaborba oltott laptopra emlékeztető gépezettel arra biztatja a járókelőket: készíttessék el saját klónjukat! És jöhet a vita. Az emberi test egyre inkább árucikké válik: ez kulturális kérdés vagy gazdasági? Közel lehet az az idő, amikor az embert szellemi lényegétől megfosztva, gyakorlatilag matériává aljasítva úgy adják-veszik, mint valami terméket. Vízió, de van technológiai háttere, ha ma még nem is tökéletes. Gondoljunk csak bele, mostanában a másolás általánosan elfogadott kulturális szokássá vált, pl. CD-t bármilyen mennyiségben, ugyanolyan értékben tudunk másolni. Hoppá! A másolat bitről bitre ugyanaz, mint az eredeti, ennek ellenére mégis érzünk különbséget. Tehát mégiscsak csökkent értékű a másolt példány? Szily László fontos dolgot mond ki: könnyen lehet, hogy az egész géntechnológia sorsa az lesz, ami néhány éve a „virtuális valóság” szemüvegeknek. Azt mondták, hogy ezek egészen rövid időn belül sok mindent át fognak alakítani a társadalomban. Attól rettegtek, hogy az embereket beszippantja majd az egészen élethű virtuális valóság, majd az egész téma elfelejtődött, mert vagy a technológia bizonyult hiányosnak, vagy időközben érdekesebb fejlesztési irányok jelentkeztek. A klónozással is hasonló a helyzet: a géntérképet egyelőre semmire sem tudjuk használni.

Nézem a dobozt. Amióta a kultúrműsorok szabadságra mentek, már csak gyeptéglákból épülnek álmaim, nem túl sűrű üres perceimben azon kapom magam, hogy szívecskébe zárt focilabdákat rajzolgatok, s fennhangon hirdetem: a világ egy hatalmas öltöző, s minden egyéb csak kihagyott gólhelyzet, és rettentő büszkén emlegetem első ráérzéses focisikeremet, amikor előre megmondtam, hogy az 1:0-ás angol vezetés dacára a lazán kihagyott büntetőrúgásnak nemsokára nagy böjtje lesz. És lám: levének, kik gólt lövének.

Nézem a dobozt. A Szulák-showban egyesével érkeznek a döntőből kiesett gigagégesztárok, mindegyiküknek kötelező elmesélnie egy érdektelen és kisiskolás szintű történetet a közelmúltjuk élményei közül, aztán jön a haddelhaddos-kavalkádos ropjadbabám, amolyan szuperbéli-szirupbáli szerepbuli, enyhe elpatakiattilásodási tünetek, amitől tódul a kék szájszélre a kérdés: a (mikro)sztárokból még sokáig sokan meg fognak élni, de vajon ők maguk is...?