Kiütéssel győzött: Max Riemelt

Karlovy Vary szereti a jó filmeseket, de ugyanígy kedvében jár népes közönségének is. Kényezteti, ahogy tudja. Sok jeggyel és olcsó jegyekkel, a leginkább mégis frissen megszerzett, nagyszerű filmekkel, amelyek jelentős része a következő hónapokban kerül a forgalmazók listájára. Akadnak persze szép számmal olyan alkotások is, amelyek majd csak a tévécsatornákon jutnak el a nézőkhöz, de legalább láthatóak lesznek. Sajnálni azokat a filmeket lehet, amelyek „elvesznek a sűrűben”, miközben megérdemelnék, hogy legalább a művészmozik nem éppen bő hálózatában találják meg lelkes híveiket.

Michael Moore cannes-i nagydíjas politikai pamflettje, a Fahrenheit 9/11 nagy erővel közeledik a hazai mozikba. Amerikában pár héttel ezelőtt vált csak bizonyossá, hogy vetíthetik, hiszen a Bush-kormány, s főleg az elnök nagyobb ellenséget rajzolni sem tudna most magának, mint Michael Moore. Aki egyébként valóban súlyos egyéniség, de a bátorságáról is legalább ennyire híres. Új filmjével nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint a Bush-kormány megbuktatását. Tényekkel és képi dokumentumokkal igazolja például a Bush és a Bin Laden közti üzleti kapcsolatokat. Megszólalnak a filmben Irakban harcoló katonák is, akik köntörfalazás nélkül kimondják: csalódtak Bushban, és már egyáltalán nem támogatják a hadsereg parancsnokát. Hangjukat hallatják e szarkasztikus humorral fűszerezett opusban a feketék és más kisebbségek is, akiket Moore Bush politikájának kárvallottjaiként tüntet fel. A film manipulatív jellegéhez kétség nem férhet. Rendezője egyébként is fennen hangoztatja: „Nem hagyom, hogy az idén a demokraták megint elcsesszék az egészet!” Döbbenetes a film zárójelenete is: Moore, aki riporterként van jelen a filmben – és kitartóan lohol a Fehér Ház munkába igyekvő politikusai után, hogy ők vajon miért nem küldik fiaikat Irakba –, szívszorongató képsorokban mutat be egy olyan édesanyát, akinek családja nemzedékeken át katonai egyenruhában szolgálta hazáját, fia elvesztése után azonban rádöbbent, hogy az állam csak kihasználta őket. Hogy aztán Moore forró sikere közrejátszhat-e Bush esetleges bukásában, egyelőre költői kérdés.

Versenyfilmként vetítették a fesztiválon a lengyel Konrad Niewolski második rendezését, a Szimmetriákat. Főhőse egy ártatlanul bebörtönzött fiatalember, aki hat cellatársa mellett megalázó körülmények között szenved a sitten. Szabadulásának még csak a reményét sem látja, hiszen ügyvédje eredménytelenül küzd a hamis vád ellen. Niewolski igazi fenegyereke a mai lengyel filmnek. Közgazdászmérnöki diplomája megszerzése után fizikát, filozófiát, teológiát, genetikát, pszichológiát és egyiptológiát tanult, s mindemellett az extrém sportok megszállott híve. De mert a droghoz is közel került, „üzleti ügyei” miatt évekkel ezelőtt rács mögé dugták. Ott szerzett élményeit kamatoztatja új munkájában, megmutatva mindazt, amit mozivásznon eddig ő maga sem látott börtönfilmekben. Bátor fickó ő is. Úgy ábrázolja a benti világot, olyan hitelesen, ahogy eddig nagyon kevesen.

Nem a sor végén állt, amikor a bátorságot osztották Samira Makhmalbaf sem, akinek három filmje, Az alma, A tábla és a Délután ötkor a Függetlenek fórumában szerepelt. Ez a 22 éves iráni lány, aki nemcsak elszántságával és vagányságával képes lenyűgözni az embert, hanem keleti szépségével is, minden egyes munkájában szociális érzékenységéről tesz tanúbizonyságot. Bár nem nevezhető harcos feministának, az iráni nők helyzetét, a hagyományoktól elvakult apák sanyarú sorsú gyerekeit mutatja be úgy, hogy azzal az egész világon döbbenetet kelt. Karlovy Varyban egy jó megjelenésű amerikai fiatalember oldalán sugárzott a boldogságtól. Meg is jegyezték néhányan, hogy „ĺgy persze könnyű!” Mert a fényt állítólag ő jelenti számára a perzsa világ sötétjében. S lehet, hogy a „vészkijáratot” is ő biztosítja neki.

Pedro Almodóvar megint csak a szexuális szabadságra biztatja lelkes híveit. Legújabb remekével, a Rossz neveléssel ismét a legjobb formáját hozza. A nyolcvanas évek Madridjában játszódó történetének csupán két női szereplője van (a messzi távolban), négy férfi hőse közül azonban három nőként tündököl. Almodóvar tényleg nem ismer lehetetlent. Elmond (és megmutat) szinte mindent, ami a hatvanas évek spanyol jezsuita iskolájában történt papok és ifjú növendékeik között, de a húsz évvel későbbi „nagy leleplezés” idejét is úgy önti képekbe, hogy csak úgy tombol a vágy törvénye. Az önéletrajzi elemekkel gazdagon megtűzdelt történet központi alakja egy szenvedélyes fiatal rendező, aki addig-addig feni a fogát készülő filmje főszereplőjére, míg a végén meg is szerzi őt. A közeli és a távolabbi múlt úgy váltakozik a vásznon, ahogy azt csak Almodóvar tudja váltogatni. Néha egészen a giccs határáig merészkedik, ott aztán gyorsan visszafordul, és lehiggadva mesél tovább szeretnivaló hősei bolondosan heves érzelmi világáról. Gael García Bernal hol férfiként, hol nőként alakít nagyon nagyot, rendezőként Fele Martínez, frusztrált „bártáncosnőként” pedig Javier Cámara nyűgözi le nézőit.

Hogy mi tetszett az idén a zsűrinek, élén Al Rubannel, John Cassavettes egykori munkatársával?

Andrea és Antonio Frazzi Kegyetlen kölykök című olasz filmje nyerte a fesztivál nagydíját. Két elismerés jutott a spanyoloknak: Xavier Bermúdez a legjobb rendezés, Marta Larralde a legjobb női alakítás díját kapta a León és Olvido című filmért. A legjobb férfialakítás díját, a Napolában nyújtott lenyűgöző játékáért a húszéves német Max Riemeltnek ítélték oda.

Záróakkordként pedig csak annyit: a fesztivál utolsó napján még egy életműdíj átadására került sor. Ezt egy Párizsban élő lengyel „kis nagy ember” kapta, akit úgy hívnak: Roman Polanski. Ha csak A zongoristát adta volna a világnak, már akkor is megérdemli Karlovy Vary elismerését. És még nincs vége semminek. Most éppen Twist Oliver történetét rendezi Prágában. Állítása szerint a fiának. De hány gyereke van a világnak?