Kitalált figurák bőrében

Dolák-Saly Róbert a L’art pour l’art Társulat alapító tagja, a magyar abszurd humor jelentős képviselője. A zenész-humorista, aki saját bevallása szerint fiatalkorában tojástartó és gépírónő is volt, a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetének meghívására ma 18 órakor a pozsonyi Deja vu Klub (Bazová 9.) vendége lesz.

Mikor fedezted fel magadban a humoristát, mikor jöttél rá, hogy ezzel is szeretnél foglalkozni?

Gimnazista koromban egy osztálytársammal, Szerémi Zoltánnal, aki ma színész, abszurd jeleneteket írtunk és játszottunk saját magunk és barátaink szórakoztatására. Amikor komollyá kezdett válni a dolog, az 1986-ban volt, a L’art pour l’art Társulat indulása táján. Személy szerint én 1994 körül – amikor a társulat újraindult – döntöttem úgy, hogy „jobban” belevetem magam ebbe a műfajba. Addig inkább hobbiként vettem részt benne. Az 1994-től egyre sűrűsödő tévéfelvételek „kényszerí-tettek” rá, hogy komolyabban foglalkozzak a műfajjal.

A zene vagy a humor világában érzed inkább otthon magad? Melyik áll hozzád közelebb?

Egyik sem, illetve mindkettő. Időszaka válogatja. Most kicsit jobban vonzódom a zenéhez, de csak azért, mert már régen foglalkoztam vele behatóbban.

Humoristaként kik voltak rád legnagyobb hatással?

Karinthy Frigyes, Örkény István, Nagy Lajos, Latabár Kálmán, Alfonzó, Hofi Géza, a külföldiek közül pedig Chaplin és Mr Bean.

Milyennek látod a jelenlegi magyarországi szórakoztatóipar minőségét, jellegét, beleértve a humoristákat, társulatokat?

Vannak, akiket szeretek, vannak, akiket nem. Nem az én dolgom minősíteni a kollégákat. Én a magam részéről mindent megteszek, hogy a magyar humor színvonalas legyen.

Nem zavar-e a médiák által kialakított Boborján-kép. Nem szeretnél-e kibújni belőle?

Nem a média alakította a rólam kialakított képet, hanem én. Most júniusban jelentetek meg egy könyvet Boborjánról. Ha zavarna, nem tenném. Több figura is kötődik hozzám, tehát ebben a vonatkozásban jobb helyzetben vagyok, mint Chaplin vagy Bean. Ezeket a figurákat szeretem, és szerintem nincs mit szégyellni rajtuk. Sőt... A közönség pontosan tudja, hogy mennyi mindent csinálok, hiszen a L’art pour l’art-jelenetek telis-tele vannak mindenféle karakterekkel, ráadásul a társulati dalaimat is mindig más „bőrébe” bújva adom elő. Nem valós, hanem kitalált figurák bőrében.