„Kiszakadt belőlem ez a világ”

„Most tudatosítom, mennyi mindent köszönhetek ennek a falunak.” Dömötör Ede felvételeA szerző nevét bizonyára jól ismerik olvasóink, hiszen lapunk munkatársának igényes, értő, a művészet különböző területeivel vagy akár a közélet pozitív és negatív jelenségeivel foglalkozó írásaival hétről hétre találkozhatnak az Új Szó hasábjain. Első kötetével, a 2000-ben megjelent Kakaserdőn kukorékfa cíművel játékos, nyelvi ötletekkel teli, muzsikáló gyermekversek költőjeként lépett közönség elé. A közelmúltban napvilágot látott Megégett tulipánok olyan elbeszélőt, novellaírót mutat be, aki ismeri a lélek rejtelmeit, s amellett, hogy megrendíti, meg is nevetteti az olvasóit. Nem meglepő tehát, hogy a szakmabeliek is kedvezően fogadták a kötetet, amelyről Tallósi Bélával beszélgettünk.

Hogyan született a Megégett tulipánok?

Egy hirtelen jött lehetőségnek köszönhetően. A 2001-es Madách Naptárban megjelent a Vonatra várók című novellám, és még abban az évben, valamikor októberben fölhívott Ozsvald Zsuzsa szerkesztő, hogy a Madách-Posonium Kiadó igazgatója úgy gondolja, ha vannak ilyen jellegű írásaim, megjelentetnék könyv formájában. Gondolkodás nélkül igent mondtam. Ha most belegondolok, borzasztó nagy merészség volt ez tőlem, mert éppen akkor egyetlen kész írás sem volt a fiókomban. Elkezdtem törni a fejemet, miről is írjak, és magam sem tudom, hogyan, a novellákon keresztül hirtelen ez a falusi világ szakadt ki belőlem. Azért érdekes ez, mert nagyon sokáig a falusi lét nem igazán vonzott, nem is érdekelt. Valahol menekültem is onnan. De amikor hozzáláttam az íráshoz, én magam sem tudom, hogyan, egyszer csak megjelentek bennem, mintegy filmszerűen, azok a képek, amelyeket valahol vagy megéltem, vagy pedig hallottam róluk.

Lehet, hogy közvetlenül nem foglalkoztatott a gyermekkorod színtere, de azért ott legbelül nagyon szoros kötődést sejtek. Annak alapján, amit tőled hallottam Martosról, erről a Komárom melletti faluról, furcsa, érdekes világ az ott.

Az volt, valamikor gyerekkoromban. Akkor nagyon furcsa és érdekes világ volt. Biztos, hogy bennem maradt, nem tűnt el nyomtalanul, csak egy ideig elhalványult. Azt persze nem mondhatom, hogy amit leírtam, az maga a valóság, de mindennek van valóságalapja, minden abból a gyerekkorból fakad, amit ott megéltem vagy amiről hallottam.

Érdekes, hogy mint említetted, mindig elvágyódtál onnan, és most valamiképpen mégiscsak oda tértél vissza.

Igen, már gyerekkoromtól menekülni akartam onnan, és most tudatosítom, mennyi mindent köszönhetek ennek a falunak. Ha nem ott éltem volna, ha nem oda kötnének a gyerekkori szálak, akkor ez a könyv biztosan nem születik meg. Akármenynyire is vonakodtam Martostól, azért az ember mégiscsak a gyerekkorának köszönhet a legtöbbet. A gyerekkor, az a falusi környezet formált olyanná, amilyenné lettem. Soha nem is szégyelltem, hogy én Martoson születtem és nőttem föl. Sőt, a mai napig büszke vagyok erre, mert fantasztikusan szép kis falu, és én nagyon sok szeretetet kaptam azoktól az emberektől, akiktől bizonyos történeteket hallottam. Most már nem tudnék faluhelyen élni. Az nem az én létformám. Az, hogy egyetemistaként egy ideig Budapesten tanulhattam, és mindennap színházban ülhettem, filmeket nézhettem, kárpótolt valamiért, amit nem kaptam meg falun. Nekem ez a más világ kellett – a színház, a képzőművészet, a film világa –, ahol egészen mást kaptam. Valószínűleg a belső lényem nem arra predesztinál, hogy falun éljek.

Szót ejtettünk már arról, hogy a Vonatra várók volt a „mag”, amelyből kihajtott az egész kötet. Ez hogyan született meg annak idején?

Ez is véletlen volt. Én magam sem tudom megmagyarázni, miből született. Bár ha jobban belegondolok, az Új Szóban az utóbbi években megjelent karácsonyi írásaimban már visszamentem a falumba, és megpróbáltam a gyerekkori élményeimet, a falusi létet „megfogni”. Volt már valami alapom. És úgy gondoltam, hogy ezek „történetesíthető”, tehát történetszerűen elmondhatók, bővebben kifejthetők. ĺgy született meg a Vonatra várók, amelynek szintén van valóságalapja. Van egy olyan figurája, akit én ismertem, láttam, akivel találkoztam, bár soha nem beszéltem vele. Persze a róla szóló elbeszélés nem fedi a valóságot. A történetet én kerekítettem a figura köré. Ugyanígy van a többi novellával is. Mindig adott egy bizonyos figura, akire emlékszem, és aköré szőttem egy olyan történetet, amely nem is biztos, hogy igaz. Nem akartam realista történetet elmesélni, inkább elvittem a misztikum felé.

Mindegyik novellád hősének megvan a maga tragédiája. Gondolom, nem véletlen, hogy éppen őket választottad.

Ezek az emberek valamiféleképpen elütnek az átlagtól. Valamiben mások, megnyomorítottak, kitaszítottak, és ez már eleve egyfajta tragédia. Faluhelyen az ilyen embereket még inkább kiközösítik. És mivel ebben a másságban nem tudnak úgy élni, ahogy a többiek élnek, saját maguk sodorják magukat tragikus helyzetekbe.

Az olvasónak bizonyára rögtön szembetűnnek a különleges, máshol szinte alig vagy egyáltalán nem ismert tájszavak, a nagyon sokrétű, gazdag hasonlatok.

Azokat a kifejezéseket is használom, amin a szülőfalum közössége értekezett, és amelyeket én onnan hoztam. Rengeteg olyan kifejezés van, amelyet ott, a faluban ismertem meg, és azóta nem használom. Részint azért, mert sok minden kikopott, fogalmak, tárgyak vesztek el. Most, legalább az írásaimban, visszahozom ezeket a kifejezéseket. Lehet, hogy sok közülük ma már nem is érthető, de úgy gondolom, ez nem baj, mert nem csupán az értelmük fontos, hanem az is, hogy hangulatot adnak, az írás stílusát erősítik. A hasonlatok pedig csak úgy „jönnek”. Mindegyik egy kép, amely a falusi világból maradt meg, él tovább bennem. Olyan hasonlatokat igyekeztem választani, amelyek „időtlen” kort idéznek. Nem is hiszem, hogy fontos bennük a kor. Ezek a történetek bárhol, bármikor játszódhatnak. Nagyon sok novella, történet el is rugaszkodik a valóságtól. Egy képzelt realizmusba vagy álomrealizmusba. Ugyanakkor hihető. Én úgy érzem, hogy éppen a befejezéssel, a tragikummal hozom vissza mégis a valóságba.

Mit jelent neked az írás?

Rettenetesen kemény munkát. Kínlódom a szavakkal, mondatokkal, de amikor újraolvasom és úgy érzem, hogy a magam mércéje szerint jó, az fantasztikus sikerélmény.