Kísértetek a magyar vidéken

BARTAL DÓRA

Kabarétréfák, erőltetett szóviccek helyett inkább a képi gegek és a helyzetkomikum működtetik a filmet. A groteszk, könnyed hangvétel alapja ugyanakkor egy nagyon is drámai felnövéstörténet.

Mózes (Kristóf Márton) egy szorongástól szenvedő huszonéves, akit pszichiátrián kezelnek. Viselkedésére hamar magyarázatot kapunk, amint hazamegy a falujába: családja – és legfőképp lelkész apja – nem hagyja önállósulni, szigorú elvárásaiknak nem tud megfelelni. A hatalmaskodó apa (Gálffi László) váratlanul meghal, de szelleme továbbra is üldözi a fiút. A kezdetben tétova, majd az öntudatát lassan visszanyerő kísértettől Mózes úgy szeretne megszabadulni, hogy elvégzi a halott befejezetlen feladatait. Így kapnak egy második esélyt arra, hogy rendbe hozzák a kapcsolatukat.

Az Utóélet tematikájában jól illeszkedik az utóbbi években egyre népszerűbb, felnőni képtelen fiatalokról mesélő külföldi filmes trendekhez. Viszont a műfaj közhelyes karaktertípusait, kötelező fordulatait okosan elkerüli vagy továbbgondolja, és a pontos közegábrázolásától lesz sajátosan magyar és egyedi. A valóságban gyökerező generációs konfliktusokat egy irracionális, abszurd világba helyezi, amit a film látványvilága is erősít. A lehangoló, kékesszürke falusi tájba belevegyül az élénksárga, a rózsaszín, egy szivárvány vagy éppen egy zöld dinó. Ezek és a minden drámai pillanatot követő poénok ellensúlyozzák az alapszituáció keserűségét. Ugyanis Mózes szorongása, passzivitása nem a semmiből jött, hanem reakció a szülői kontrollra; arra, hogy a családtagok képtelenek kifejezni érzéseiket a másik iránt; nem tudják elfogadni, hogy a gyerekek máshogy képzelik el az életüket, mint az idősebb generáció. Ebben a világban a felnőttek képviselik azt a világképet, melyet a főszereplő nem vall a magáénak, ezért nem is tud beilleszkedni a közösségbe. Abba a közösségbe, amely szerint jobb úgy tenni, mintha a kellemetlen dolgok nem lennének, amely a gyászt lelki gyengeségnek tekinti. Tulajdonképpen szórakoztató felismerni a saját családunk hóbortjait, újrahallani rokonaink tipikus mondatait, de közben hihetetlenül nyomasztó is szembesülni vele.

A passzív, cselekvésre képtelen főhős ellenére nincs üresjárat a filmben, a mellékszálak a remekül kiválasztott színészek miatt dinamikusak. Anger Zsolt játssza az ezotériára fogékony autószerelőt, aki talán a legkattantabb szereplő, mégis hiteles minden szava. Az önző nagynéni karaktere is alapvetően túlzásra épül, de Csákányi Eszter játéka miatt mégis nagyon szerethetővé válik. Igazából mindenkinek megvan a maga furcsasága, a családtagok túlságosan önzők, merevek vagy épp szerencsétlenek, mégsem karikatúraszerűek. Az apafigura árnyaltabb ábrázolását viszont hiányoltam: Gálffi László szimplán parancsolgató zsarnokként természetellenesen hatott. Főleg az amatőr Kristóf Márton mellett, akinek nem kellett eljátszania a bizonytalanságot, elég volt megjelennie a kamera előtt, mivel az életben is visszahúzódó, gátlásos személyiség. Persze neki is vannak hamisnak tűnő pillanatai, mondatai, melyek túl megírtnak hangzanak. De a jelenléte legtöbbször mentes a zavaró túljátszástól, hatalmas gesztusoktól, amit olykor a színházi színészek nem tudnak levetkőzni.

Zomborácz Virág merészen nyúl eddig kibeszéletlen témákhoz, és mindezt olyan humorral teszi, ami tényleg egyedülálló a magyar filmben. Remélhetőleg a rendező-forgatókönyvíró tagja egy új filmes generációnak, amely – ha megkapja a lehetőséget – a saját nyelvén, a saját történeteivel tudja megszólítani a közönséget.