Kis szerepekben is nagyot villant

Filmben és televízióban mesterien megformált epizódszerepek hosszú sora kötődik a nevéhez. Mint ékszerész egy aprócska portrét rejtő medállal, olyan finom érzékkel dolgozik minden rá bízott karakterrel. Színpadon volt ő Elektra, Antigoné meg Iphigénia, Gertrúd királyné, Kossuthné, nemrég pedig a Szindbád Majmunkája is, de lehetne még Bernarda Alba, Dürrenmatt Öreg hölgye és Kurázsi mama is. A legtöbbször főnökasszonyt, házmesternét, kocsmárosnét vagy házvezetőnőt játszott. De mindig mást és máshogy. Jolikája a Drága örökösökben elhagyott szerető, volt nevelőnő, ma már a népi babonák jó ismerője, szerettei pártfogója.
 
Éhezik még egyáltalán főszerepre, vagy az évek múlásával már úgy érzi, csillapodott a színészi étvágya?

Amikor feketére volt festve a hajam, vagy madám, vagy cigány asszony voltam, kihasználva, hogy jó karaktereket is adok. De egyetlen filmrendezőnek sem jutott eszébe, hogy főszerepre hívjon. Arra mások vannak. Elképzelik, hogy ő a legmegfelelőbb erre, és úgy marad. A századik bőrt is lehúzzák róla. És mindig ugyanolyan. Bármilyen szerepet osztanak rá.
 
Imponáló, hogy nem lett megkeseredett színésznő. Derűs az alkata, gyöngyöző a nevetése, és még külsőleg is remek formában van.

A koromhoz és a körülményekhez képest valóban jól érzem magam. Csak az bosszant, ami az országban, a világban, a természetben történik! Eltűntek az értékrendek. De teljesen! Ha nincs tűzközelben egy színház, nem kap állami támogatást. És a pedagógusok! Tizenhat éves a lányunokám, dráma tagozatra ment, majd meglátjuk, mi lesz belőle, színész, dramaturg vagy filmes. Büszke rám. Kiálltam a tanárok mellett. Pedagógus volt az anyám, óvónő, az unokám elment a tüntetésre. Akkor meg én voltam büszke rá. Én egyébként mindig kishitű voltam, és csak mostanra lett valamennyi önbizalmam. Herendi Gábor készülő sorozatában, a Valami Amerikában forgattam nemrég.
 
Megint egy extra figura?

Az! De annyira jólesett! Herendi speciel tudja, ki vagyok, mi vagyok, hogy azért forgattam ezt-azt, de a stábban is mindenki kedvesen viszonyult hozzám. Akárhova mentem, hozták utánam a széket, és sorolták, hogy mi mindenben láttak, és milyen jó voltam. Ez most hogy hangzik? Nem akarok dicsekedni.

Akkor mondom én: aranydiplomás színésznő, aki ötven éve szinkronizál. A leggyakrabban Whoopi Goldberg magyar hangja.

Modulálok a hangommal különböző figuráknak. Egyszer egy ügyvéd szerepére ajánlottak Gothár Péternek. Azt mondta, a Márta nem lesz jó a szerepre, mert harsány. Ha olyan szerepben látott, az voltam. De tudok én néma is lenni. Jolika a Drága örökösökben kicsit cigányos, vajákos, de ha kell, úrinő vagyok. Főleg most, hogy ilyen szépen őszültem. Nem voltam én soha kéredzkedős. Ha eszébe jutottam valakinek, mentem, ha nem, nem.
 
Ennyi briliáns alakítással a háta mögött csak tudja magáról, hogy jelentős színésznő?

Ez csak a kollégák és a közönség által tudatosult bennem. Ők megtalálnak ezzel a dicsérettel. Anatolij Vasziljev, a nagy orosz rendező annak idején, amikor a rövid életű Művész Színházban dolgozott nálunk, beválogatott A nagybácsi álmába. Akkor én pont szabadúsztam, és egyedül neveltem a fiamat, aki ma a Klubrádióban dolgozik. Felmondtam a József Attila Színházban, ahol tíz nagyszerű vidéki év után színészileg semmi jót nem kaptam. Törőcsik Mari és Schwajda György felhívtak, hogy szeretnék, ha kis szerepekben is nagy színészek játszanának a Művész Színházban, így lettem a szakácsnő az Üvöltő szelekben. A bemutatót követő napon alig mertem bemenni a színházba, mert Molnár Gál Péter, a vitriolos tollú kritikus azt írta rólam, hogy bejön a hatalmas színészek között Martin Márta, és már csak rá lehet figyelni. Ez felért minden díjjal. De a Radnóti Színház tagjaként hiába terjesztenek fel érdemes művész címre, soha nem fogom megkapni. Nagy gáz az lenne, ha kimenne alólam a színház, ahol még kapom a nem nagy fizetést. Nyolcvanezer forint a nyugdíjam. És mi lesz akkor, ha majd a szinkronstúdióban sem tudok felmenni az emeletre? Nem szeretnék a kicsi fiamra támaszkodni, aki most volt negyvenöt éves.

Emlékezetes perceiért és pillanataiért Aase-díjat kapott.

Ötvenévesen lettem Jászai Mari-díjas, ami most arra jó, hogy kapok egy keveset utána, mert állami kitüntetés. Az Aase-díj nem az. Arról a Színészkamara dönt.
 
A győri éveiről milyen emlékei vannak? Legendás előadásokban játszott ott is. A Kurázsi mama Yvette-jét Törőcsik Mari mellett hozta, majd harminc év múlva, Zsótér Sándor rendezésében ugyanezt a szerepet kapta.

Győr nekem az akkor induló Győri Balettet is jelenti. Színpadra léptem Markó Iván Lorca-darabjában, Az igazság pillanatában is, amellyel bejártuk a világot. A Hamletben Cserhalmi Györggyel játszottam. Akkor azzal kellett megküzdenünk, hogy ez az előadás nem fért bele a szocialista erkölcs kultúrájába, és Bódy Gábor, az előadás rendezője sem volt a rendszer kegyeltje. Óriási élmény volt azzal a csapattal dolgozni. Van a Bódytól egy Klimt-festményt ábrázoló képeslapom. A fekvő Judit van rajta. Azt írta rá, hogy a végén, amikor Gertrúdként elhunysz, ezt a pózt vedd fel! Már akkor is fel voltam terjesztve ilyen-olyan díjra, de aki Bódyval és Szikora Jánossal dolgozott, nem sok jóra számíthatott. Úgy látszik, nekem ez a sorsom. De a világnézetem azóta sem változott.
 
Büszke is lehet magára: egyenes gerinccel lépdel a pályán.

Neveket nem említenék, hányan fordulnak hol ide, hol oda. Jobbról balra, balról jobbra. De nem hiszem, hogy este úgy fekszenek le, hogy jaj, milyen rendes ember vagyok! Nem irigylem őket. Mondjuk én sem voltam mindig jó kislány. A magánéletemre gondolok. Egy pohár jó minőségű bort ma is megiszom az előadás után, közben elszívom a másfél cigimet, aztán megyek szépen haza. Tehát nem arról van szó, hogy én tökéletes vagyok, mert nem vagyok az. De a tükörbe még mindig büszkén nézek bele, és remélem, ez továbbra is így lesz. Csak ne lenne pulykatokám! Ez azért zavar. De plasztikázva akkor sem lesz. Lógjon csak!
 
És mi van a nagy szerepekkel? Lemondott már róluk?

Már félek a sok szövegtől. Meg tudom még tanulni, csak nem akarok rettegni. Viccesen azt szoktam mondani, hogy én már csak magatartani szeretnék. Ott ülni, és gondolni valamire. Andrej Serban rendezésében, a III. Richárdban a hercegnő vagyok. Három nagyon szép monológom van a darabban, gyorsan megtanultam a szöveget. Kiderült, hogy még Shakespeare-re is van agyam. Ha dolgozom, semmi bajom. Ha nincs feladatom, érzem, hogy kopott a térdem, és a gerincsérvem is jelentkezik. Nem bírok sokáig ülni. Amit viszont örömmel mondhatok: nyolcvankét lépcsőn a Radnóti Színházban le-föl rohanok. Az nem okoz gondot. De a nagy szerep nagy izgalom.
 
Herendi Gábortól milyen karaktert kapott a sorozatban?

Szomszéd néni pincsikutyával. De úrinő a néni, a ruhája is olyan úrinős. Jön egy  kishölgy, megijed a kutyácskámtól. Nem harap, nem harap, mondom, de nem a hölgynek, hanem a kutyámnak. Az meg csak ugat, és el akarja kapni a hölgy bokáját. Ezzel bemondok egy pikírtet: csak, tudja, ő megérzi, ha valaki rossz ember. Erről jut eszembe: a mai napig jólesik, ha az utcán odaszólnak, hogy puszi nincs! A Csak szex és más semmiben ugyanis én mondom ezt szegény Sinkó Lászlónak, mert tudom, hogy megcsalt valakivel. És ha ismétlik a filmet, másnap biztos, hogy bemondja valaki a közértben vagy a villamoson, hogy puszi nincs! A Herendinél is ilyen csípős megjegyzésekkel élő nő vagyok. De legalább nem kurva és nem roma, abból már volt néhány.
 
Édesanyja tavaly ment el, kilencvennyolc évesen.

Harminc évig egy lakásban éltünk.
 
Ezért érdekel: milyen most egyedül?

Sokat szenvedett már az édesanyám. Nem látott, nem hallott, a keze beállt. Egybenyitottam két szobát, kicserélik a százhúsz éves ajtómat. Rengeteg pénzbe kerül. És most hívom a kollégákat. Lesz zúzapörkölt és palacsinta. Borzasztó boldog vagyok velük. Soha nem voltam művésznő. Ha így szólnak hozzám egy forgatáson, meg sem fordulok.
 
Éveken át Görögország volt a kedvenc nyaralóhelye. Mindig oda utazott. Aztán egymás után többször is kihagyta.

A pandémia miatt. De három év után most újra ott töltöttem hét napot. Egyébként itthon is jól elvagyok. Főleg gyógytorna után. Olyankor nem érzem a gerincsérvemet, és a térdem sem fáj. Torna után jön a forró zuhany, ami jót tesz a nyakamnak, az idegszálaknak. Meg akarom úszni az operációt. Engem ne műtsenek, nincs rá hat hetem. Ha leállok, beugranak helyettem. Ilyen ez a pálya. Sokszor kegyetlen.

A szerző a Vasárnap munkatársa