Kimozdít-e a Színházi Világnap?

Jósolgatták többször, hogy az új műfajok a régebbiek halálát okozzák. Nem lett igazuk azoknak, akik félrekongatták a harangot egy-egy művészeti terület veszélyeztetettségét érezve – mondjuk, legutóbb az elektronika térhódításának kapcsán. A művészi kifejezés legősibb formáit, köztük a színházat sem ítélték kiveszésre a technikai civilizáció legújabb vívmányai: a mozi, a televízió, a videó, a DVD. Vagyis azok az eszközök, amelyek a művészetet nagyobb tömegek felé tudják közvetíteni, mivelhogy házhoz viszik. Ma már otthon ülve mozizhatunk a legtökéletesebb megszólalású és képminőségű házimozi-rendszerek révén. Való igaz, hogy e műszaki csodák a korábbi műfajok kiveszését nem idézték elő, ám mindenképpen befolyásolták a közönség viszonyát az ősibb művészeti ágakhoz. Ha mással nem, azzal, hogy kényelmességre szoktattak. A színházért, az itt és most megismételhetetlen élményéért ki kell mozdulnunk, és ez mintha egyre inkább nehezünkre esne. A nézettségi kimutatások legalábbis ezt mutatják. Ám ebben a kedvezőtlen statisztikában nem csak a kényelmességünk a ludas. Sok-sok egyéb tényezőt is sorolhatnánk – gazdasági, értékrendbeli –, amelyektől „romlik” a színház. Nem az előadások minősége, nem a színészi munka, hanem a színház mint olyan. Mert ha meg akar élni a piacgazdaság törvényei által mozgatott, értékzavaros világunkban, kénytelen kiszolgálni a közönséget, ahelyett, hogy szolgálná. Pazar musical-előadásokkal, zenés darabokkal, bohózatokkal hajol meg a nem is csupán csöppnyi csöpögősségre éhes közönség előtt. Természetesen kell a felhőtlen vagy könnyedebb szórakoztatás is, hiszen mindig is volt kabaré, mindig is volt operett. De mintha most nagyon megcsappant volna az a réteg, amely élvezni tudja ugyan a jó musicalt, de jegyet vált a kor szellemiségével összhangban élő színház egyetemességhez igazodó előadásaira is, mert nemcsak nézni és nevetni, hanem látni és gondolkodni is akar. Szerencsés helyzetben van az a színház, amely – a közönség megosztottságához igazodva – biztosítani tudja a pluralitást, tegyük fel, azzal, hogy lehetősége van a nagyszínházi és kamaraszínházi előadásokra is. Ám megítélésem szerint ott van csak ilyen szerencsés helyzet, ahol a színház és az őt segítő gazdasági háttér együttes erővel el tudja érni, hogy a kor teátruma ne diszkrimináljon igényeket. Ilyen helyzetben kellene reménykednünk ma, a Színházi Világnapon, amikor az előadások előtt felolvassák az ünnepi üzenetet, amelyet az idén Fatia el Asszal egyiptomi írónő fogalmazott meg.