Kimaradtunk a drámából

Igaz történeten alapul ez a középiskolában játszódó francia film, és nem is tartogat meglepetéseket – a lehető legkiszámíthatóbb, már az első percben sejti a néző, mi lesz a befejezés. Persze, az iskolai témájú mozik nagyjából mind hasonlók: hangoskodó gyerekek az osztályteremben, csöndes tanárnő a tábla előtt, a káoszból kellene rendet teremteni. Arról szól ez a száz perc, miként történik meg az utóbbi. Nos: rettenetesen didaktikusan. Pedig pont az lenne érdekes, miként lesz a különönöző nemzetiségű gyerekekkel teli osztályból közösség, hogyan kezdenek közelíteni a holokauszthoz. A tanárnő ugyanis úgy akarja motiválni a tanulókat, hogy benevezi őket egy versenyre, így elkezdenek megismerkedni a borzalmakkal, emlékkiállításokra mennek, végül még a stáblista előtt ráébrednek, hogy az európai múlt valahogy mégis összehozza őket.

Így, leírva valószínűleg megindítónak tűnik a film, és a téma valóban fontos, de a megvalósítás egészen ügyetlen. Az Emlékek őrzői túl van írva és túl van beszélve, a rendező folyton ostobának tekint minket, mindent a szánkba rág. A játékidő jelentős részében olyan mondatok hangzanak el, hogy „szerintem sok mondanivalótok lenne”, meg hogy „bízom bennetek”. Éppen ez az oka, hogy nem leszünk a dráma részesei. Látjuk, hogy az összes fiatalnak megvan a maga problémája, tele vannak dilemmákkal és kérdésekkel, azonban kimaradunk az egyéni sorsok valódi megismeréséből, mivel a rendező láthatólag csak azt szeretné tudatosítani bennünk: a múlt képes összekovácsolni, a rendetlen osztályból hipp-hopp rendes varázsolható.

Az nem igazán érdekli Marie-Castille Mention-Schaart, hogy ez mennyire közhelyes. De közhelyes itt minden, főleg a főszereplőt játszó Ariane Ascaride alakítása. Így hát elég egyszerű megvonni az Emlékek őrzői mérlegét: fontos téma, rossz film.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"226346","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Gera Márton