Kevert kártyák

VOJTEK KATALIN

Csajkovszkij Pikk dámája mellett Puskin novellája, amely az opera alapjául szolgált, száraznak, vázlatszerűnek tűnik, nyoma sincs benne annak a hatalmas feszültségnek, amely szinte robban Csajkovszkij zenéjében. Puskin Lizája nem öli magát a Névába, férjhez megy, és boldogan, jómódban él. Hermann sem lesz öngyilkos, csöndes ápoltként oda kerül, ahova való – az elmegyógyintézetbe. Puskin története – amelyben a rossz megnyugtatóan elnyeri méltó büntetését és a jó is jutalmát – Csajkovszkijnál olyan, mint egy fojtogató lidércnyomás.

Marián Chudovský rendezése erre még rá is játszik. A túlmilitarizált cári Oroszország érzékeltetésére az első felvonás utcajelenetében a felnőtt katonákat utánozó kisfiúk fapuskáikkal „kivégzik” a babáikkal játszó lányokat. Féllábú, félkarú, tolókocsis hadirokkantak, a háború életben maradt áldozatai lepik el a teret, hogy a süllyesztőből felemelkedő piedesztálon iszogassanak, kvaterkázzanak. Tomszkij gróf, amíg elbeszéli a Pikk dámának csúfolt öreg Grófnő és a három bűvös kártya történetét, kártyákkal dobálózik, a hirtelen támadt vihar kártyaesőt zúdít a tömegre. A kártyák ott hevernek a földön Liza szobájában is, ahol a zsinórpadlásról lassan leereszkedő, hat stilizált zongora alkotja a hátteret. A hangszerek funkciója nemigen érthető, de nem zavaró.

Vitatható viszont, hogy a II. felvonásban a nagyszabású báli jelenet helyett népes kanmurit látunk, becsípett, mindenre kész éjjeli pillangókkal. A pásztorjáték szerelmespárja két transzvesztita, cárnőként hegyes papírsüveg-melleket viselő, bohóckodó öreg férfi pózol, holott a Nagy Katalint éltető vendégsereg szinte himnikus kórusa nem erről szól. A halott Grófnő nem jelenik meg, csupán a tolószéke, a nagyobb hatás kedvéért gomolygó szárazjégfelhőket pöfögtetve. Ugyanez a tolószék gurul be a zárójelenetben, és Hermann, mielőtt végezne magával, kétszer belelő. Mégis benne hal meg, akárcsak áldozata, az öreg Grófnő, mert súlyos sebével tiszttársai ebbe a kerekes székbe ültetik. Ha kissé erőltetett is, érthető a tolókocsinak mint a végzet eszközének a szerepeltetése. Annál zavarosabb Liza halálának szimbolikája: a lány, miután Hermann elhagyta, odabotorkál a zongorához, ráhanyatlik, és vele együtt eltűnik a süllyesztőben. De mit keres a Néva-parton egy zongora, és miért kell elsüllyednie? Ilyen „megoldásokat” látva óhatatlanul felmerül a gondolat, hogy talán jobb lett volna, ha a rendezés a hagyományos operajátszás eszközeinél marad. Egészen addig, amíg nem jön valaki, aki képes lesz hitelesen, a maga teljességében kibontani Csajkovszkij rendkívül sokszínű, többrétegű – és nagyon modern, korunkhoz is konkrétan szóló – művét, ezt a döbbenetes zenés mélylélektant.

Kevés énekes akad, aki hangban, játékban egyaránt meggyőzően képes színpadra állítani Hermannt, a frusztrált, végletek közt hányódó, önmagát és másokat szerencsétlenné tevő akarnokot. Miroslav Dvorský kiegyenlítetten, megbízhatóan énekel, vannak kimagasló pillanatai, de hiányzik belőle az izzás, az érzelmi töltet. Színészileg is túl egysíkú. Ennek a mindig gondterhelt, merev Hermannak nehéz elhinni, hogy meg tudta babonázni Lizát. Ezzel szemben énekes és szerep nagy találkozása Adriana Kohútková Lizája. Harmadik felvonásbeli áriája az előadás csúcspontja volt, bármelyik nagy operaház színpadán megállná a helyét. Jitka Sapara-Fischerová szuggesztív Grófnéjában nincs semmi démoni, kemény öregasszony, aki akarata erejével uralkodik a környezetén. Fájdalmasan szép volt előadásában a Grétry-ária. Bár a színház vezetése a műsorfüzethez csatolt nyomtatott lapon a Jeleckijt alakító Pavol Remenár indiszponáltságáról tudósított, és a közönség elnézését kérte, a fiatal bariton a premieren jó formában énekelt, méltán kapott nagy tapsot II. felvonásbeli áriájáért. A Tomszkijt éneklő Szergej Tolsztov hangban is, játékban is meggyőző alakítást nyújtott. Külön dicséret illeti Terézia Kružliakovát érzékien szép hangú Polinájáért, valamint az est meglepetését, Alena Kropáčkovát a Nevelőnő hangban, játékban rendkívül karakteres, kitűnő megformálásáért.

Jaroslav Valek színpadképe és Peter Čanecký jelmezei megfelelően illeszkednek a rendező teremtette miliőbe. A kórus öszszehangoltan, egységesen szólt, a Rastislav Štúr vezényelte zenekarra sem lehetett panasz: feszültséget és lírai hangulatot egyaránt tudott teremteni.

Hogy érdemes-e elmenni erre az előadásra? Feltétlenül. Már csak azért is, hogy megismerjük az Anyegin és a Diótörő szerzőjének másik arcát.