Kettős képek könyve

Ráadásul az írók, költők leginkább magukkal szeretnek foglalkozni, nem a kollégákkal, és ez így helyes. Tóth László is ezt csinálja hosszú évtizedek óta, ő azonban van annyira alapos „öngyűjtő”, hogy inspirációs forrásait is fontosnak tartja. Nyáron jelent meg a Gondolat Kiadónál Határsértők című kötete, amelynek alcíme: Önarckép – másokban 1. Alatta zárójelben: (Az emlékezet merevlemezéről 1.) Ez a kétszer is szereplő szám arra enged következtetni, hogy a vastag kötetnek folytatása is lesz. Essünk túl a névsorolvasáson: Simonffy András, Fried István, Mészöly Miklós, Sziveri János, Hornyik Miklós, Somlyó György, Hervay Gizella, Ozsvald Árpád, Csiki László, Fodor András, Nagy Gáspár, Zalabai Zsigmond, Deák László, Mikola Anikó, Weöres Sándor, Kormos István, Thurzó Gábor. Közülük már csak Fried István él, ezért ő külön fejezetet kap a kötet végén. A másik külön fejezet Weöres Sándoré, mivel a felsoroltak közül a szerző egyedül őt nem ismerte személyesen. Tóth László meghatározásával élve: ez egy rendhagyó szellemi önéletrajz, önarckép, amely mások portréjából kerekedik ki. Olyan 20. századi alkotókéból, akikkel közös világban élt, amely világ a 21. század második évtizedére egyre inkább eltűnőben van. Mester-tanítvány viszonyok, baráti, munkatársi kötelékek, tájékozódási és viszonyítási pontok rajzolódnak ki, legalább annyi filozófiával, szakmai jellegű boncolgatással, műelemzéssel, mint amennyi anekdotával, személyes történettel. Megtudhatjuk, milyen volt az illető lakása, hogy öltözködött, kikkel barátkozott. Úgyhogy senki ne várjon hagyományos íróportrékat, se irodalomtörténetet. Mindazt, amit kapunk, Tóth László egyéniségén átszűrve kapjuk. (Például olyan író is szerepel a kötetben, akinek művein ugyan meglehetősen nehezen tudta átrágni magát, műveltségét, sokrétű tudását viszont fiatal pályakezdőként áhitattal csodálta. És bizony, azzal is formálja valaki a másikat, ha megfelelő időben adja a kezébe a megfelelő könyveket, vagy ha bemutatja őt különleges embereknek.) A Határsértők cím talán magyarázatra szorul, ezt viszont a szerzőre bízom. „Hiszen önképemet, önértelmezése(i)met, önértésemet ők is formálták, s formálják ma is. Az emberi életben különben sincsenek élesen kijelölhető határok, miként az irodalomban sem: az élet és az irodalom is – akár ösztön- vagy véletlenszerűen, akár tudatosan – folyamatos határátlépések sorozata. Képletesen is, valóságosan is, melyek egyfelől, kimondva-kimondatlanul itt következő írásaimnak, vizsgálódásaimnak, írófaggatóimnak is alapmotívumát adják.” Tehát Tóth László énjének határai mosódnak össze a felsorolt alkotók énjének határaival. Rendkívül izgalmas vizsgálódás ez, és a szerző alaposan ki is élvezi: hosszan, ráérősen hömpölygő, többszörösen összetett, zárójeles megjegyzésekkel tarkított mondatokban emlékezik és elmélkedik. Számtalan név és adat, irodalmi rendezvények, világmegváltó, nagy beszélgetések lenyomatai, több, mint negyven év eseményei, és a hozzájuk fűződő személyes tapasztalatok sorjáznak az oldalakon, egy olyan világba vezetve az olvasót, amelyre – bármilyen paradox is ezt írni a pártállami időszakról – talán a „békebeli” jelző illik leginkább. Egy olyan világba, amely a mai huszon-harmincas művészgeneráció számára már ismeretlen. A nívós (azaz nem szocreál) irodalmon belül akkor még nem volt széttagozódás, szekértáborok, kiadói érdekcsoportok, illetve az egyes nemzedékek, irányzatok még organikusan kapcsolódtak egymáshoz. Épp ezért megkockáztatom, hogy ez a kötet azoknak is érdekes olvasmány lehet, akik csak pár nevet ismernek a fent említettek közül.