Két oszlop között

Kerékpárommal belelendülök, ha betonoszlopra rögzített villanypóznához közelítek. A keskeny, felkopott burkolatú aszfaltúton elvillanó gépkocsik cseppet sem megnyugtató sebessége mellett biztonságosabb, ha magam mögött tudom az ilyet.

Épp tréfálkozik velem előzésnél egy suhancokkal tele terepjáró, riadtan lehajtok a töltésoldalba.

Hogy lehetek ilyen óvatos? Ilyen mindennel számító, fontolgató, aggályoskodó? Pedig észrevettem, igenis elhatolt a tudatomig, hogy a bátrak országa lettünk!

Ott vannak pl. egyes politikusaink, milyen bátran ígérgetnek – nem is keveset – a realitásoktól elszakadva, és nem félnek, ha nem tartják be szavukat.

Milyen bátrak azok kezét fogni, akik már felkapaszkodtak a létra valamelyik fokára, s nem félnek elengedni, sőt itt-ott rátaposni azokéra, kik a mutatványtól a létra körül megcsömörlötten állnak.

Pedig a létra furcsa jószág, előbb felfelé visznek a fokai, de azután...?!

Vannak még rosszabbak, azok, kik szégyen nélkül, bátran magukénak vallják a mások által elvégzett munka eredményét, ha úgy látják, erényt kovácsolhatnak belőle.

Mi kell hát ahhoz, hogy valaki Bátor Ember legyen?

Uram, segíts, itt a következő oszlop, kérlek, most ne jöjjön egy „bátor ember”, mert felragaszt rá úgy, ahogy vagyok, biciklistől.