Két bőrönddel, kiút nélkül

Yesim, az egykori kislány agyába alaposan beleégett ez az epizód, gyakran felbukkan abban a hosszú monológban vagy inkább gondolatfolyamban, amelyben a kirakó darabjai fokozatosan állnak össze kerek egésszé. A szlovák írónő, Svetlana Žuchová prózanyelvén érezhető, hogy pszichológiát végzett és ebben a szakmában dolgozik. Olyan, mintha Yesim a terapeutájának mesélne, aki meghatározó gyermekkori emlékekre kíváncsi. 

Az idegen világba érkezés természetesen mindenkinél fontos tényező lenne, elbeszélőnk viszont szinte mániákusan idézi fel újra az első bécsi estét és az azt követő hónapokat, a rokonokat, akik kezdetben segítették őket, majd egy életen át hálát vártak ezért, a családi viszonyokat, hogy érezzük: Yesim más ember lenne, ha ezek a dolgok nem így történtek volna. 

Később egyre gyakrabban bukkan fel a monológban egy osztrák férfi, bizonyos Max, akiről kezdetben keveset tudunk. Csupán annyit, hogy sokat jelent a lánynak. Aztán szaporodnak az árulkodó részletek, elejtett félmondatok, amelyekből világossá válik számunkra, hogy a férfi nem igazán viszonozza Yesim ragaszkodását. Előbb tudjuk, mint a lány, hogy Max sosem fogja vállalni ezt a párkapcsolatot a világ előtt. 

Egy-egy mozzanat ismétlése minden alkalommal növeli annak fontosságát, mintha elemlámpával világítanánk meg egy tablókép egyes részeit. Látszatra jelentéktelen történések kapnak reflektorfényt újra és újra, nem tudni, mi lesz a szerepük a továbbiakban, de fokozatosan újabb fragmentumokkal egészülnek ki. Yesim gyakran ismétli, milyen nagy dolog volt, és mennyit számított a gyerekek jövőjére nézve, amikor végre elismerték az apa török diplomáját, vagy mit jelentett egy török kislány számára, hogy szólót énekelhetett az iskolai ünnepségen. De azt is megtudhatjuk, hogyan viszonyulnak az osztrákok a bevándorlókhoz. „Amikor a tanítónő beszélt anyámmal, hogy nem íratna-e be a kórusba. Mindnyájan lelkesedtek. Hogy milyen ügyes vagyok. És hogy ez azonnal meglátszik. Hogy bár Izmirből érkeztünk, mi nem olyanok vagyunk, mint azok. Mint azok, akik Ayrant és török pizzát árulnak. Fehér, zsírral végigcsöpögtetett kötényben. Mi nem olyanok vagyunk, mint azok a kövér török nők, akik nem tehetik ki egyedül a lábukat a házból. Egész nap otthon kuksolnak és marhahúst főznek. Rajtunk azonnal látszik, hogy már elismerték apám diplomáját.” 

A kultúrák közötti szakadék azonban áthidalhatatlannak bizonyul. A művészet, amely kezdetben a felemelkedés eszközének tűnik Yesim számára, később lealacsonyítja őt török rokonsága előtt, amelynek tagjai szabados életű cédának tartják, amiért esténként bárokban énekel, és hagyja, hogy idegenek fényképezzék. Az is kiderül, hogy ő maga sem egészen így képzelte azt a bizonyos ragyogást, a zenei karriert. A bécsiek számára mindig csak jöttment lesz, az újságírók számára pedig csak egy jó téma: az emigráns nő, akinek sikerült. „A helyi hetilap kultúrarovatába. Olyanba, ami elvihető a buszpályaudvarokon kihelyezett állványból. Ingyen. Amikor lapozod, megfeketedik a kezed. Ha a mutatóujjaddal végigsimítasz az elmosódott alakokat ábrázoló, fekete-fehér fényképeken. Újság, ami aztán a metróban hever szerteszét.” 

A szerző azt a lelki folyamatot mutatja be aprólékosan és finom eszközökkel, amely során a főhős szembesül eddigi elfecsérelt életével, viszonzatlan szerelmével és eleve reménytelen kiugrási kísérleteivel. A rövid, szisztematikusan ismétlődő, szinte szaggatott mondatok monotonitása adja a szöveg hullámzását, lüktetését. Ezzel az egyszerű eszközzel a szerző azt is eléri, hogy a lassan, fokozatosan adagolt új információk még inkább kidomborodjanak, és olyan elementáris erővel hassanak az olvasóra, mint a főszereplőre a felismerés, hogy egyedül maradt egy idegen világban, ahol csak magára számíthat. 

Vályi Horváth Erika mondatai hűen adják vissza ezt a lüktetést. Az olvasó egy idő után hajlamos elfelejteni, hogy fordítással van dolga, nem pedig egy eredetileg is magyar nyelven írt művel. A szóhasználat a minimalista szöveghez képest változatos, a mondatok tördelése pedig a beszélt nyelv sodrását adja vissza. A női sorsok iránt eddig is fogékony pozsonyi Phoenix Polgári Társulás gondozásában egy olyan kisregény jelent meg magyarul, amelynek nem az a legfontosabb ismérve, hogy egy nő írta, és egy női sorsot mutat be. Mert a kötetben szereplő, boldogulni igyekvő török férfiak helyzete sem jobb, mint a nőké, ők sem képesek egyről a kettőre jutni. Egész életükben másodrendű, illetve olyan kettős identitású állampolgárok lesznek, akik egyszerre látják magukat betolakodónak és helyinek. Még akkor is, ha kétségbeesetten igyekeznek megkülönböztetni magukat más, alacsonyabb rendűnek tartott bevándorlóktól, ahogy kezdetben Yesim tette. 

Svetlana Žuchová: Yesim
Phoenix PT, Pozsony 2019, 
110 oldal
Fordította: Vályi Horváth Erika