Keszeli Ferenc: A provincia kupolája Méry Ratio, Somorja, 2006

Kétellyel, önmarcangoló kételkedéssel nemigen találkozhat az, aki fellapozza A provincia kupolája című verseskönyvet. Már az első vers, a Holdkór első versszaka is bátran jelenti ki: „Már a nyelvünk sem közös: / én már csak magyarul tudok. / Sosem is tudtam máshogy, / többé már nem is akarok.” A XX. század irodalmának önkínzó kérdései, identitásproblémái egy kétosztatú világ díszleteivé szelídültek: az egyik oldalon a tiszta, erkölcsi magaslatokon álló lírai alany található, míg vele szemben a gonosz, rossz, ellenséges világ. Nem kétséges, hogy viszonyukat az örök harc, küzdelem jellemzi: „Maholnap el kell menni: / rendet kellene tenni, / vagy mindent eltüzelni, / mielőtt eltüzelnek, / parázsló szívedre vizelnek / sisteregve a gyávák, / az eleven húsok tömegei, / a kútra mérgezni járó latrok.” (Fáradtan) Latrok, gyávák, ordasok, kártevők, sanda „hasonlesők”, áléhezők, úrhatnámok, beszarós vitézek, irigyek, embertetvek, cenkek, őshitványok, silány győztesek, árulók, aljasultak, bűnözők népesítik be a kötet lapjait. Ezek az identitások testesítik meg a világot, s ehhez mérve, egy ilyen költői világban még a lírai alany kritikátlan öndicsérete sem tűnik eltúlzottnak: „Én nyüstbe köthető nem valék, / csepűt nem rágék közös sorban.” (Görénykor), „Hiteles voltál, / hordtál vízjelet, / mégsem övezett / érte tisztelet.“ (Szűzparancs), „A gömbakác lombja eleven / még: haragzöld, mint régi zsoltár. / Évek múltán, ha emlegetnek, / mondják: szigorú, konok voltál.” (Őszebb) Sajnos ez a naiv kétosztatú, kétely nélküli világ nem teszi lehetővé egy összetett világkép megteremtését, minden erő és energia a két pólus közötti harc nyelvi megteremtésére irányul. Milyen is ez a nyelv? Egyik jellemzője a gyakori archaizálás, amely néha sikertelen, mint amikor egy versben indokolatlanul csak egyetlen szó szerepel archaikus formában, néha viszont sikeres, mint például a Posoni posztorál című „pásztorének”-ben: a sikeres nyelvi megoldásokat azonban ebben az esetben Csokonai nevének és életrajzának túl könnyen vett felhasználása építi le. Egyébként is, túl sokszor hagyatkoznak a kötet versei egy-egy jelentős magyar költő nevére, vélhetőleg a hitelesítés szándékával – pedig éppen A szellem funebránsai című versben mások kapcsán elítélőleg olvashatjuk, hogy „Adyval érvelnek, a szent Arannyal, / s Petőfi Sándort szájukra veszik”. Az igazság az, hogy A provincia kupolája versei sem tartják magukra nézve kötelezőnek ezt az álláspontot.

A kötet folyton visszatérő motívuma egy népies vagy inkább nemzeti vonal, amely sajnos néha önparódiába fut: „és elfogyott a sok tehénlepény, / mely azóta is ritkaság falun” (Gurmandia), ráadásul megmarad egyfajta publicisztikai szinten, s nem válik átesztetizált üzenetté, mint például az Uniós paradicsom című versben: „...mikor panaszkodik / a sok földi, csallóközi, mátyusföldi / termelő, hogy hasztalan termel ő, / mert a boltban nyakló nélkül / messzeföldi egzotikus krumplit / vesz a sok vevő.” Nem arról van szó, hogy versben ne lehetne a társadalom hétköznapi kérdéseivel vagy politikával foglalkozni, hanem hogy ennek megfelelő nézőpontból és nyelven kell megjelennie, s nem egy XIX. századi, petőfieskedő rigmus keretei között: „Fogy a magyar? / Hát hogyne fogyna, / mielőtt végképp / összerogyna. // Tépik a nyelvét, / marják igazát: / hadd lakjon kicsi / s még kisebb hazát.” (Magyar) Mennyivel frappánsabb, összetettebb, poénosabb a mellette található vers: „Jó lenne ezen a csendes nyári alkonyon ott ülni, / ahol ezen a csendes nyári alkonyon most jól ülök.” (Péter Pál napja)!

Végezetül problémaként vetődött föl a számomra a kötetben „A Kiadó” utószava is, pontosabban az az állítás, amely szerint Keszeli Ferenc „magyarul írt magyar verseket”. Eszerint vannak „nem magyarul írt magyar versek” és „magyarul írt nem magyar versek” is? Bővebb kifejtést igényelne.