Kész a mű, és sorsára hagyja

Két drámát írt eddig. A Nihilt és a Kalucsnit. Máglya című regényét Armin Petras, a kor-társ német színház egyik jeles rendezője adaptálta három nyelven négy színpadra. Dragomán György mégsem tartja magát színházi embernek.

Szereti a színházat, érdekli is, de mint mondja: felemás a viszonya vele. „Az írás magányos dolog, a színdarabot is egyedül írtam, nem vagyok közvetlen kapcsolatban sem színházzal, sem dramaturggal, sem színészekkel. A színházi ember és az íróember két külön kategória. Én magamnak írtam két darabot.”

Gyerekkorában Marosvásárhelyen járt színházba, később, miután Magyarországra települt a család, Szombathelyen. Első regénye, A pusztulás könyve megjelenése után egy interjúban említette, hogy érdekli a színház, akkor megkérték, írjon drámát. Ez volt a Nihil, egy titkos, földalatti börtönkórházban játszódó történet, amelyet végül nem mutattak be, csak egy felolvasószínházi előadáson ismerte meg a közönség. Két évvel később megírta a Kalucsnit, de a lendület aztán abba is maradt, a regényírást folytatta.

„Inkább írok regényeket és novellákat, darabokat írnom felesleges, hiszen semmi nem történik velük. A prózaírás belső kényszer. Darabokat senki nem olvas, de ha mégis, akkor azután, hogy megnézte az előadást. A regény és a novella akkor van kész, amikor befejezem, a darab akkor, amikor elnyeri végső formáját a színházban. Nehéz rávenni igazgatókat, rendezőket, hogy darabokat olvassanak. Az is véletlen, hogy a Kalucsni színpadra került. Kárpátaljára mentem Visky Andrással, a kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgjával, beszélgettünk, kérdezte, miért nem írok darabot. Elmondtam neki, hogy írtam. Megnézte, és színpadra állította. Azóta az Ódry Színpadon is bemutatták, Máté Gábor rendezésében.”

Ő maga semmit nem tesz azért, hogy bármelyik darabja színpadra kerüljön. „Nem vagyok közösségi ember. Ülök és dolgozom. Megírom, amit kell, és kész, a sorsára hagyom. Ha megy, megy, ha nem, nem, mindegy. Nem az én dolgom megmagyarázni, hogy miért nem lett ezekből a darabokból semmi. A Kalucsniból már korábban is lehetett volna, mondom most, hogy láttam színpadon. Felfoghatatlan számomra, hogy mit nem értenek rajta, hiszen minden teljesen világos benne. Családi dráma. Kivándorlási dráma. Hatalmi viszonyok, diktatúra, zaklatások, zsarolások. Egy háromgenerációs család két házkutatás közötti története. El akarják hagyni az országot, ezért bekerülnek a kommunista politikai rendőrség, a Securitate látókörébe. A nyolcvanas évek vége felé járunk, de a rendszer még mindig be tudja darálni őket. Erről beszélni kell. Félmillió ember eljött Erdélyből. Több mint tíz éve, 2006-ban írtam a darabot, és erről a kérdésről nem beszélt előttem senki. Fel sem merült a téma sehol, a magam szempontjából kellett megírnom. Regényben nem akartam, úgy éreztem, színpadra kívánkozik. Most lett aktuális. Megtalálta a maga közönségét. El lehet-e menni, miért nem lehet maradni? Vagy: szeretnék elmenni, mert nem hagyják, hogy itt maradjak. Két attitűd van attól függően, hogyan gondolkodik az ember. Menekülés vagy száműzetés. Ezt a konfliktust próbálja megmutatni a Kalucsni.”

Kolozsváron klasszikus kőszínházi produkció született a darabból, Budapesten, az Ódry Színpadon pályájukon most induló, fiatal színészek díszlet nélküli vizsgaelőadása. „Mindkét előadásból sokat tanultam. Érdekes volt látnom, mi történik azzal, amit írok. Színészek átélik, viszonyba kerülnek és foglalkoznak vele, ez minden szempontból tanulságos” – mondja a szerző, majd hozzáteszi: más a színház és más az irodalom mechanizmusa; a színházban minden bizonytalan.

„Most is elolvasta valaki az egyik novellámat, ami elég drámai, és azt mondta: milyen jó lenne színpadon. Ebben maradtunk. Azóta semmi nem történt. Egy másik novellámból már készült is színdarab, játsszák valahol, kihozta a Google, így tudok róla. Szólt az illető, hogy majd jelzi, ha színpadra kerül. Nem jelezte, pedig már megvolt a bemutató. Vicces. Volt olyan is, hogy elküldtem a két darabot, mert kérték, és megállt az egész, választ sem kaptam. Vagy éppen regényt írtam, és arra kértek, írjak gyorsan egy darabot. De a regényből nem akartam kijönni. A színházban egyébként van egy hatalmi játék. Szeretnek beleszólni a darabba. Ha szorosabb kapcsolatba kerülnék a színházzal, kérném is, hogy tekintsenek halott szerzőnek. Ne cseszegessenek, ne írassák át velem. Ezért nem írok forgatókönyveket sem. Szuverén szerző vagyok, tudom, mit akarok. Sokszor úgy érzem, csak azért szólnak bele, mert a pozíciójukból beleszólhatnak. Ezt én nem tűröm. Ezért aztán az lesz, ami lesz.”

Máglya című művéből Armin Petras átiratában a Vígszínház, a stuttgarti Staatstheater, a drezdai Stadtschauspiel és a nagyszebeni Radu Stancu Nemzeti Színház együttműködésében három nyelven, két-két német, román és magyar színésznő közreműködésével rendhagyó előadás született, amely az idei évad egyik legjelentősebb európai színpadi vállalkozása. „Meglepődtem, amikor megtudtam, hogy készül a színpadi adaptáció. Nem tudtam elképzelni, hogy a Máglyából darab születik. Nehezen adja magát a könyv. Nagyon kockázatos vállalkozásnak gondoltam. Ugyanaz a rendező és mégis három különböző előadás. A különbség a színésznők adottságaiból következik. Ketten játszanak el minden szerepet, a regény figurái sorra megjelennek a nézők előtt. A német verzióban folyamatosan cserélnek szerepet a színésznők, a magyarban Puzsa Patrícia játssza Emmát, Kopek Janka a nagymamát és a többi figurát. A román előadásnak más a lendülete, az gyorsabb valamivel, a német kicsit rituálisabb. A magyar adaptáció fordítás. Azok nem az én mondataim, hanem a műfordítóé. A német előadásba bekerült három mondat Kafkától. Mindig szerettem volna egy színpadon lenni vele. Most ez is összejött.”