Keserédes lélekringató a szívek színpadán

Az A38 Hajó majd' elsüllyedt február 3-ikán. Ott búcsúzott a USEME névre keresztelt magyar pop-metal supergroup. A felvezető szerep a még kevésbé ismert soproni PLASTICOCEAN csapatára hárult, amelynek hibátlanul megfeleltek. A new wave metalt reszelő ötös túlhangosított, röpke negyvenöt perce után a telt ház nem örült, hogy eltűntek végre.

Kolléganőmmel tűkön állva lestük a kultikus Subscribe, a legendás Blind Myself és az újjáalakult The Idoru, a gútai vásáron már taroló Cloud 9+ és még sorolhatnánk, hányfelé jegyzett banda egykori és jelenlegi tagjainak hangfoglalóját. A magyar undergroundból kiemelkedő, fél-fősodorban fodrozódó formációt a rasztáitól megszabaduló, a mikrofon kábelét lasszóként lóbáló énekes, Csongor Bálint (Zack de la Rocha magyar hangja), a színpadot szamurájként szántó, a húrokat húzó-nyúzó gitáros Szalkai Tibor, a szolidan szintiző háttérember (hangmérnök, zeneszerző, producer) Varga Zoltán, a ritmusember Markó Ádám, valamint a mélyeket pendítő basszer (Anga-Kis Miklós) alkották. Állócsillagokból lett üstökösök, akikben nem csalódtunk. Búcsúbulijuk elsöprőnek bizonyult. Felszabadultnak, egyedülállónak. És megismételhetetlennek. Majd' minden hang, ritmus és momentum megtalálta a maga helyét, amikor felcsendültek a nyitósorok: „mozgass, amíg csak létezünk, használj, amíg majd szétesünk!”

Akadt itt minden, mint egy hangos zsibvásárban: színpad előtti pogó, a közönség énekeltetése, a basszer utaztatása a rajongói csoport közepén… A frontember a gépfegyverként pattogó, ropogó, röfögő ritmusszekció előterében már-már Cedric Bixler-Zavala (At the Drive-In) mozgáskultúráját idézte, míg a torkából feltörő szöveg erős szimbiózisban egyesült a zajba oltott zenével. A modern, technikás, szárnyaló, ugyanakkor befogadó (gitár)témákat a karakteres billentyűs játék szelídítette táncolható rockzenévé, keserédes, mézmocsaras lélekringatóvá szívünk színpadán. Világ(v)evő világerejük létrehozta azt a szigetet, ami jóval többnek bizonyult az összhangunknál. Halhatatlan igéi ezernyi hangszálon rezonáltak: „hangba hull, bezár a csend, ritmust bont, majd összecseng, mélybe húz, hogy felvigyen, így együtt átölel a végtelen...”

A hajót nem sikerült meglékelnünk, önmagunkat kikapcsolni, áramtalanítani annál inkább. Hallójáratainkban még most is visszhangzik: „nekem elég egy emlékkép, szuvenírnak az út elejéről (végéről), és ami megmarad, azt szórd szét!” Így teszünk és reménykedünk a dalnok utolsó mondatában: „Találkozunk még, megígérem!”

Kaszás Dávid