Keresve a dolgok színét és fonákját

Talán meglepő, de inkább az életéről, színészi pályájának hétköznapjairól beszélgetünk, semmint a szerepeiről. Pedig bőven lenne miről, hiszen ő volt Lujza az Ármány és szerelemben, Böske a Kismadárban, Zilia A néma leventében, Elisabeth A szálemi boszorkányokban, Anna az Anna Kareninában, Anya a Homokon épülő házban, Baradlayné A kőszívű ember fiaiban; nyugdíjazásakor a Nagymama Csiky Gergely színművében. Ez pusztán nyolc szerep a tőle elválaszthatatlan színpadi alakítások több tucatja közül. Színésznőként máig is emlékezetes jelenség, hétköznapi lénye akár az antik szobroké. Ahogy társalgunk, olykor mintha legbelül eluralkodna rajta valami bánkódás, hogy pillanatokkal később újra az érződjék: mennyire sugaras egyéniség. Pedig a házikó előtti tenyérnyi teraszon ülve csupán arcával, szemével, kezével „játszik”, még a hangját is alig emeli föl. Nincs is szüksége eszközökre, a legparányibb erőltetettség nélkül él a hétköznapok „színpadán” is. Ferenczy Anna, a Komáromi Jókai Színház Örökös Tagja, illetve 1950-ben az egykori Állami Faluszínház, majd 1952-ben a Magyar Területi Színház alapító tagja a napokban ünnepli 80. születésnapját! Annika, az életnek két tiszta, őszinte megnyilvánulása van: a könny és a mosoly. Mindaz, ami közötte van, gyakorta csak képmutatás. A te pályádon, több mint hat évtized alatt, a csalódásból vagy a derűből volt több?Akadt ebből is, abból is, noha az örömből talán mégiscsak több. Főleg a pálya elején, mert az emberek akkor nagyon ki voltak éhezve a magyar szóra. Mindig telt házak előtt játszottunk. A közönség tavasztól őszig sokszor egyenesen a mezőkről jött be este a kultúrházakba. Hozták az ott gyűjtött kis virágaikat, és külön megköszönték, hogy a némaság évei után magyar szót hallhattak a színpadról. Szavakkal nehezen elmondható, csodás idők voltak azok. Fiatalkán, nem is egészen 17 évesen indultál el a magad választotta úton. Az életre szóló batyudba mit adott Nyitragerencsér?Tulajdonképpen mindent. Lelkileg én máig is ott vagyok a Zoboralján, a sajátjaim között. Szülőföldje csak egy van mindenkinek. Gyerekként ezerszer bejártuk a környék erdőit-mezőit, az öregek számtalanszor elmesélték a Zobor-hegy legendáit. Hogy miért van a Török-kapu, miért a Kísértő-domb, a Hosszúhegy... Gondolatban állandóan otthon járok, ott motoszkál bennem az én felejthetetlen gyerekkorom. Igaz, hogy növendék lányként apáca szerettél volna lenni?Minek tagadjam? A falusi lét a maga szabta törvényeivel lehetett ugyan nagyon szép, de akkoriban nagyon kemény is volt. Sokáig nem értettem a falunak ezt a természetes kétarcúságát. A közeli zárdában viszont békességet találtam, kislányként én hordtam oda a tejet. Ráadásul bentről, az épület mélyéről valami megkapó misztikum szűrődött ki. Hol imaszó, hol ének, hol hangtalan csönd. És mindez olyan sejtelmesen, hogy néha még most is bizsereg a hátam, ha rágondolok. Mégis színésznő lettél, egy teljesen más világba csöppenve...Ne higgye senki, hogy a kettő között nincsenek párhuzamok. Ugyanis mind a zárdaléthez, mind a színészethez – legalábbis akkoriban – mély elhivatottság, eltökélt küldetéstudat szükségeltetett. Bár őszintén szólva az is igaz, hogy amikor a Csemadok megalakulása után tehetségvizsgára hívtak Pozsonyba, akkor én még nemcsak a színészetre, hanem legalább annyira a városra voltam kíváncsi. Ezért a hosszas nagyvárosi bámészkodás után, azonmód bokorugrós rakott szoknyában, fodros ingben, füles pruszlikban, szinte az utolsó pillanatban löktek be a vizsgabizottság elé. Ezek után magam is meglepődtem, amikor azt a hírt hozta a posta, hogy megfeleltem. Sőt, nem sokkal később az is kiderült, hogy Fellegi István beleegyezésével Andrej Bagar érettségi nélkül akart fölvenni a főiskolára. Apám viszont hallani sem akart minderről. Rövidesen, hála a Faluszínház vándortruppjának, mégis a színészet lett a mindened!Ma már csak kései emlék, de szinte kiszöktem otthonról. Apám tudta nélkül, egy hajnali órában mentem ki a tőlünk hét kilométerre fekvő vasútállomásra. Előző este titokban összepakoltam az én kis cókmókomat a család kopott, Csehországot háromszor is megjárt kofferébe. Azon már a zár sem működött, a fedelét szíjjal kellett leszorítani. Az állomás felé menet, a szürkületben már-már jajgattak az erős szél bántotta fák. Nem mertem hátranézni, mert úgy éreztem: ha megteszem, visszafordulok. Lehet egy tizenhat-tizenhét éves leányzó ennyire stramm, ennyire határozott?Mondd csak bátran, hogy ennyire makacs. Mert az voltam és kíváncsi, bár a bizonytalanba indultam. De megmakacsoltam magam: ha én egyszer eljöttem hazulról, mert így döntöttem, akkor megpróbálok helytállni. Otthon mikor bocsátottak meg? Kaptál szülői feloldozást?Eleinte bizony nem mertem hazamenni. Csak amikor odahaza lassacskán kiérezték, hogy a színház számomra nem szeszély, hanem szenvedély, a szülőfalu meg a szülői ház pedig az örök becsben tartott otthon. Ekkor már megbíztak bennem, ami a kezdeti években bástyaként adott erőt. Az a közösség meg az a szigorúan magasodó hegy olyan támaszték számomra, amiből mindmáig, nyolcvanévesen is tartást meríthetek. Sosem, pályafutásom legszebb napjaiban sem tagadtam meg, hogy Nyitragerencsérről származom, hogy egy satnya kofferral és két copfba fogott hajjal vágtam neki az életnek. Pedig az bőven hozott jót-rosszat egyaránt. Mi több, volt olyan időszak – már a Magyar Területi Színházban –, amikor feltűnően mellőztek!Vagy ellenszenves, esetleg csak nyúlfarknyi szerepeket osztottak rám. De hát valakinek azt is el kellett játszani. Szerepet ezért nem adtam vissza soha. Ahogyan kérni sem kértem szerepet, noha a fájdalom nemegyszer kitört bennem, hogy Shakespeare Júliáját vagy Madách Tragédiájának Éváját sohasem játszhattam el. Még második szereposztásban sem. Ígéretet ugyan kaptam rá, esélyt azonban nem, mert azt mondták: kár próbaidőt pazarolni, ruhát varrni. Az ember tragédiájában végül az egyik színben én lettem a cigányasszony, egy másik színben az egyik kurtizán. Megtanultam, hogy az ilyesmit is le kell tudni nyelni... Mára onnan közelítem meg a tovaszaladt évtizedeket, hogy a szép nagy szerepekért vagyok hálás a sorsnak. Azt pedig, hogy néha jobb hallgatni, még az ötvenes években Király Dezsőtől, Korai Ferenctől tanultam meg, mert őket, a származásuk miatt, bizony gyakran vegzálták. De egyébként sem vagyok haragtartó, bárkinek nagyon hamar megbocsátok. Réges-régen azzal indultam el Gerencsérről, hogy nem akarok irigy, nem akarok veszekedős lenni, hogy tisztán igyekszem élni. Ennyivel tartoztam magamnak és a szüleimnek is. A színikritika számtalanszor kiemelte, hogy Ferenczy Anna ösztönös, beleélős színésznő. Ahogy mondani szokás: őstehetség.Ki tudja, talán ezért fogadtam el zokszó nélkül az egészen kis szerepeket is, hiszen a lelkem mélyén azokat is fontosnak éreztem. Egy epizódfigura öt mondata után is ülhetnek a nézők dermedten a helyükön. Ezt a dermedt, feszült csöndet a vérbeli színész nem adná semmiért, mert számára ez igazi ajándék a közönségtől, és talán százezer tapssal is felér. Szerintem nem is lehet jó színész, aki a zsigereiben nem így érez. A mellőzöttséged két-három időközében milyen érzés volt az, amikor a saját színtársulatod – jelképesen szólva – máglyát épített köréd, hogy föltehessen rá, mint Johannát? Magyarán: kimondatlanul is valakinek értésére adják, hogy egy színház berkeiben más módi, más morál járja, elvégre nem muszáj, hogy őrá is szükség legyen...Idehallgass! Még csak kiröppenve a szülői házból eldöntöttem, hogy nekem pusztán egy szülőföldem van és egy anyanyelvem. Ezért igazi otthonként a Zoborhoz, színházként Komáromhoz kötődöm a mai napig is. Volt idő, hogy hívtak engem színésznőnek Pozsonyba, Nyitrára, én viszont itt maradtam. Hiszen ha mindenki elment volna, akkor Komáromban ki marad?! Azzal pedig nem törődtem, hogy máglyára szán-e valaki, a bántások egyszerűen leperegtek rólam. Mert volt hozzá elég erőm. És most is ugyanígy veszem az életet. Vannak jó napok és rossz napok, hoz az élet mindent. Mert hoz. Az ember, még ha szorultságból is, sok mindent kénytelen úgy elfogadni, ahogy jön. Ellenkező esetben csak őrlődik fölöslegesen. Annika, a valóságlátásod nyolcvanévesen is bámulatra méltó. Ehhez fűződően pedig az önérzeted meg a tiszta hited is – mert az élet már csak olyan, hogy igyekszik ezt elrondítani...Pillants le a kert aljára, ott folyik béketűrőn a Duna, és vele engedékenyen pereg az idő. Úgy, mint régen, esténként még most is szoktam imádkozni. Csak azt kérem az Úrtól, ha valamit vállalok, azt tisztességgel, becsülettel tudjam elvégezni. Valami azt súgja nekem, amíg itt vagyok, addig az a dolgom, hogy elvégezzem, amit a sors rám bízott. A múltban nem szívesen beszéltél arról, hogy sok esztendővel ezelőtt mi késztetett az önéletrajzi ihletésű próza, a Pitypangkoszorú megírására.Anyámnak akartam emléket állítani, akinek igazán nehéz sorsa volt. És ahogy elkezdtem írni, úgy jöttek szinte maguktól az emlékek, a saját gyermekkorom emlékképei is. Ahogy például ott vagyok Gerencsér fölött a libalegelőn, s azon tűnődöm, miért vonulnak egyszer erre, másszor arra a felhők? Vagy azt próbáltam kiókumlálni, hogy a bárányfelhők miért mutatják úgy magukat, mintha az égre gombostűzték volna őket. Kíváncsi voltam, hogy melyik az a madár, amelyik így vagy éppenséggel amúgy énekel. Az esti szürkületben pedig jó párszor ott ültem a szabad ég alatt, hogy megvárjam, amíg gerencsériesen mondva „főgyün a hóód”... A felnőttek leintettek, mondván, följön az akkor is, ha én nem várom! A zárdanővérekhez járva meg azt tudakolgattam, hogy miért hunyorognak a csillagok? Bolondos kíváncsiságomban mindenre konkrét választ kerestem. Ezek a dolgok és anyám gondokkal teli mindennapjai jutottak eszembe, amikor kora reggelente, míg a férjem meg a fiaim még aludtak, harminc-negyven évvel ezelőtt papírra vetettem az én zoboralji világomat. Később hasonló szándékkal gyűjtöttem kötetbe a Zobor-vidék meséit, azt az értéket is örökül hagyva a mai világra, az utókorra. Nem titok, hogy személyesen a múlt század hatvanas éveinek derekától ismerjük egymást. Bőven volt hát időm megfigyelni, hogy jobbára úgy rendezted: a közönség ne nagyon lásson másutt, csak a színpadon!A színház, illetve a magánélet, az két teljesen különálló világ. Persze, külön-külön mind a kettő nagyon fontos. Én nyugodt szívvel, úgy szerettem játszani, hogy egész egyéniségemmel ott legyek a színpadon. Közben a partner tekintetét keresni, nem a közönséget mustrálni, vagy azon töprengeni, hogy az első sorokból nézve eléggé csinos vagyok-e? Amikor vége volt az előadásnak és lejöttünk a színpadról, számomra már mindenki közömbös volt. Különösebben szépnek meg egyébként sem tartottam magamat soha, legföljebb érdekes lehettem. Ennyi kell ahhoz, hogy az ember a számára előnytelen, kevésbé megfelelő szerepekben is megtalálja azokat a pontokat, azokat a gyorsan elillanó mozzanatokat, amelyek rám is jellemzőek, figuraépítés közben az enyémek is lehetnének. Régebben egyszer azt mondtad nekem: akarat, fegyelem, fantázia és főképpen szív nélkül a színház pusztán munkahely marad. Ma is így tartod?Én még így tapasztaltam. Ha előadásod van, aznap már reggel óta jó szívvel készülsz. Hiába csinálsz előtte bármit. Nemzedékedet, az egykori Magyar Területi Színház alapító tagjait kellő becsben tartja a színház jelen társulata?Tudnak rólunk, de a munkánkat nem ismerték, őnekik így már vajmi keveset mondunk. Említek hát néhány nevet: Lelkes Magda, Udvardy Anna, H. Budai Mária, Siposs Jenő, Turner Zsigmond, Bugár Béla, Bottka Zsuzsa... Van, akire szeretettel gondolsz vissza?Mindegyikükre, ahogy a többiekre is. Még imádkozom is értük. Mert ha ők nincsenek, nem tudom, van-e ma még Komáromban Jókai Színház...