Kenyérhátú dombok alatt nyugszik

Az ember mindig elkésik. Míg él egy művész, míg alkot, vergődik, égeti gyertyáját néha a két végen is, és meg-megállít, elbeszélget velünk, hogy művészi elképzeléseit és kétségeit vázolja, addig olyan természetes a létezése, hogy sokszor talán nem is szentelünk elegendő figyelmet neki. Amikor aztán eszmélünk, már késő.

Szinte hihetetlen, de Bacskai Béla, a nógrádi és gömöri kenyérhátú dombok festője már jó negyedszázada nincs itt velünk. Pedig ha élne, még csak hetvenéves lenne.

Bacskai a táj embereként élt és alkotott. Nehéz a képeiről beszélni, mert az ő áldott szülőföldjét ábrázoló képek olyannyira légiesek, hogy szavakkal szinte megragadhatatlanok. A tájban élő és dolgozó embert, a munkálkodót pedig vaskos egyszerűségében, istenhez hasonló monumentalitásában igyekezett ábrázolni. A mikrokozmosztól a makrokozmoszig ível a Bacskai-féle vizuális világ. Az apró akvarellektől kezdve a falakat díszítő monumentális domborművekig, freskókig minden belefér.

Bacskai Béla számára alig negyvenöt évet szabott ki a teremtő az önmegvalósításra. Ő igyekezett minden percét kihasználni: felnőttkorának javát lázas munkával, alkotással töltötte. Persén született, a talán legkisebb, mégis az egyik leggazdagabb múltú nógrádi falucskában, munkásszülők gyermekeként. Maga is ezen a pályán indult el, mintalakatos mesterséget tanult. A festői technikákat pedig a nagy nógrádi mester, Szabó Gyula segítségével sajátította el. Hányattatott sorsa, istenfélő élete, katolikus pap bátyja, a családi háttér nem igazán tették könnyűvé alkotói megnyilvánulásait – mindig többszörös erővel és energiával kellett bizonyítania. Hihetetlen lelki békét sugárzó képei, alázata, szülőföldje iránti végtelen szeretete azonban minden kételkedést és ellenkezést legyőztek. Utolérhetetlen ma is az az akvarelltechnika, amellyel dolgozott. Sokan próbálták már utánacsinálni, de ezekből a próbálkozásokból valahogy mégsem egészen olyan képhatás kerekedett ki, mint nála.

Bacskai Béla Perse község temetőjében nyugszik. Idén, halálának huszonötödik és születésének hetvenedik évfordulóján szülőfaluja a hagyományokhoz híven ismét megemlékezik nagy szülöttéről. November 6-án a mester sírjánál jó ismerője, kedves barátjának özvegye, Szabó Kinga idézi meg a kenyérhátú dombokat immár negyedszázada a túlpartról szemlélő festőt. Remélhetőleg hamarosan arra is lehetősége lesz a szülőfaluban élő utódoknak, hogy Bacskai Béla- emléktáblával ellátott szülőházában egy állandó kiállítást szervezzenek, ahol a betérő legalább keresztmetszetét láthatná ennek a torzóként is csodálatosan egész életműnek.