Kellemes élmények és csalódások

Lévén karácsony, szinte kötelező Csajkovszkij Diótörője. Itt és most az ötletdús Kocsis Zoltánnak az jutott eszébe, hogy a fülnek kedveskedve megszólaltatja zenekarával a „müpá”-ban a slágerszámba menő balett teljes zenei anyagát, míg a látványt a Bábszínház művészeire bízta. Jómagam a második esten láttam-hallottam a produkciót, melyen a legapróbb gyerekközönség dominált, élvezve a bábosok remek produkcióját. Nem tartozom sem a balett, sem az orosz nagyromantikus zenéjének hódolói közé, de meg kell említenem, hogy mikor 1950-ben az Operaház bemutatta Vaszilij Ivanovics Vajnonen koreográfus balettkölteményét, mely ma is műsoron van, a frenetikus sikert kiváltó élmény alól én sem tudtam kivonni magam. Azóta sem találkoztam a művel, s így vevője lettem Kocsis ötletdús kombinációjának, melyhez rögvest hozzá?fűzöm, hogy míg anno 1950-ben Vajnonen ejtett bámulatba, most a Pjotr Iljics zenéjét tolmácsoló Kocsis és briliáns zenekara a Nemzeti Filharmonikusok.

Zenei körsétám második állomása az annyira szeretett Ybl-palota volt, ahol éppen egy kedvemre való mű fogadott. Umberto Giordano híres-neves operája, az André Chenier, mely megízlelteti a francia forradalom atmoszféráját és a neves rímfaragó utolsó útját, amikor szerelmével, Magdalena de Coignyvel boldogan üdvözli a halált – Viva la morte! –, és örömittasan indulnak kéz a kézben a guillotin alá vezető úton. Újdonság volt számomra a Selmeczi György rendezte előadás, mely minden szempontból megnyerte tetszésemet. A három főszereplő – Kiss B. Attila (a költő), Fokanov Anatolij (Gerard, az egykori lakáj) és a világjáró Lukács Gyöngyi (Magdalena de Coigny) – egyaránt kitűnőt alakított, ami eme triásztól elvárt követelmény. Egy ragyogó kis ékkő volt a vak asszonyt megszemélyesítő Wiedemann Bernadett remeklése. Számomra azonban Kesselyák Gergely temperamentumos és stílusbiztos vezénylése volt az igazi meglepetés.

Miután elhagyom a zene birodalmát, és prózai vizekre térek át, meg kell említenem, hogy ilyenkor az oldott ünnepi hangulat követelményeként a színházak dramaturgjai a könnyebb fajsúlyt kedvelők igényének hódolnak. Ez számomra, aki újabban már csak a sátoros ünnepek idején ruccanok át a „Duna gyön?gye” epiteton ornanst kiérdemelt fővárosba, mindenkor elszomorít. Eme műsor?po?litika eredőjeként nincs műsoron például a Magyar Színházban Anouill remeke, a „Becket, vagy isten becsülete”, a Nemzetiben Gerhardt Hauptmann sziporkázó tol?vajkomédiája, „A bunda” vagy a Pestiben David Eldridge családi drámája, „Az ünnep” és ugyanott a Maria Callast megidéző „Mes?terkurzus”. Így meg kellett elégednem a kínálattal. Ezt tanulmányozandó azonban felfigyeltem a Ruttkai Éva Színház tervére, mely névadója tiszteletére annak 80. születésnapját megünnepelendő Molnár Ferenc sziporkázó játékát, a Hattyút tűzte műso?rára, melybe Ruttkai 17 és fél évesen a beteg Tolnay Klári helyett ugrott be, nagy sikert aratva. Ezek után minden követ megmozgattam, hogy ott legyek december 29-én eme előadáson. Ott voltam! És bevallom, keserű szájízzel távoztam. Eme műinté?zetben, mely mostanság a Nyugatival átellenben, az egykori Szikra moziban működik, még sohasem jártam, de ha már ezt a nevet viseli és ilyen kegyeletteljes akcióra készül, akkor…

Messze többet vártam, mint amit kaptam. Az előcsarnokban Ruttkai Éva színházi öltözőjét megidéző kellemes miliő fogadott, hogy aztán itt érjen az első komoly pofon: kisült, hogy szereposztásos program nincs! Egy rajzlapféleségen szépen kipingálva ott áll a mű címe és alatta ömlesztve a közreműködők neve. Ebből az ömlesztett masszából az „öregeket” – Voith Ági, Esztergályos Cecília, Lőte Attila – ismertem, de hogy ki lesz Alexandra – a Hattyú – és ki Ági Miklós tanár úr, már csak dedukálni tudom. Így ha nem tévedek, Alexandra az attraktív Dobó Kata, a hercegfiakat okító snájdig tanár pedig Ozsgyáni Mihály. Sajnos azonban az ugyancsak kidolgozatlanul megformált trónörököst, azaz Albert herceget, aki végül is Alexandrát vezeti majd oltár elé, még csak dedukálni sem tudom. Mivel az első sor kellős közepén ültem, pontban 58,5 cm-re a frissen ácsolt fekete súgóbódé mögött, így a bódéban szorgoskodó fiatalembert jobban hallottam, mint a színpadon kisugárzás nélkül ágáló halovány Alexandrát. Az első felvonás még csak amolyan lezser hirtelenséggel összecsapott emlékezetpróbát motivált – Voith Ági mesteri barnásfekete parókakölteménye alól árulkodóan kandikáltak ki a rakoncátlan szürkésfehér hajtincsek –, míg a második felvonásban már kezdett valami kibontakozni, hogy aztán a harmadikban robbanjon, mikor Mária Dominika hercegnő, azaz Esztergályos Cecília besüvöltött a színre, és temperamentumával csúcsfordulatokra pergette az előadást.

Az est abszolút győztese azonban az volt, aki pontban 130 éve született, maga a szerző, Molnár Ferenc.

Az év utolsó színházi estjén a Nemzeti Színházban Szomory Dezső: Hermelinjére találtatott még számunkra jegy, így az évet ezzel a századfordulót megidéző művel zártam. E fanyarédes mű?ben a neves színházi rendező két nő között ingázik. Az egyik hölgy az írót kényeztető nagynevű színésznő, a másik pedig az író egykori szeretője, Tóth Hermin, aki azért toppan be, hogy pár hónapra az író gondjaira bízza futó románcukból született hároméves fiacskáját. A népes és ragyogó társaságból csak hármukat említem, éspedig az írót (Stohl András), az ajnározó művésznőt (Básti Juli) és az egykori kedvest (Ónodi Eszter), akik a pompázatos díszletben tüneményesen hozták a három főhőst és idézték meg a kor jellegzetes atmoszféráját.