Karol Wlachovský pozsonyi estjéhez

És kapcsolatunk továbbra is, máig szoros maradt, mert az eszmei-szellemi kötelék, amely egymás közelében tart minket, azóta sem lazult szemernyit sem. S gondolom, így vannak ezzel még számosan, és ő is így van még számos magyar barátjával. Utána kellene néznem, bár e nélkül is gyanítható, hogy rajta kívül senki mással nem készítettem annyi interjút, mint vele (s talán vele se más ennyit), és szlovák barátaim – barátaink – közül is vele találkoztam a legtöbbet. Mi több, kiadóként, szerkesztőként két könyvét is sikerült megjelentetnem magyarul (sőt lehet, az általam kiadott Belső világosságon és Köztes szerepben címűn kívül máig nincs több tanulmánykötete). Ám a kérdésre, mi az oka ennek az iránta megnyilvánuló fokozott érdeklődésemnek, s annak, hogy kezdettől oly fontos helyet tölt be (érték)világomban, a választ talán nem is magamban, hanem magában Karol Wlachovskýban – emberi vonásaiban, személyiségében – kell keresnem. 

Persze, önmagában már az is érdekessé tehetné őt számunkra, magyarok számára, hogy évtizedek óta fordítja kivételes eltökéltséggel az irodalmunkat, s hogy nemcsak műfordítóként, hanem irodalomkritikusként, szerkesztőként, könyvkiadóként, egyetemi előadóként – s egy időben kultúrdiplomataként is – kezdettől híven szolgálta nemzeteink egymást gazdagító együttélésének ügyét. Emlékezzünk például arra az időre, amikor – még közvetlenül a rendszerváltás után – a nagykövet Rudolf Chmel és a kulturális intézeti igazgató, Karol Wlachovský nagy párosa képviselte Csehszlovákiát Magyarországon. Vagy amikor, ugyancsak Wlachovský igazgatósága idején, a budapesti Szlovák Intézet úgy tudott a magyar irodalom találkozóhelye lenni, hogy egy-egy rendezvényén olyan magyar írókat is együtt lehetett látni, akik akkor már erősen kerülték egymás társaságát… Számomra azonban mégsem elsősorban a tolmácsot, a kultúraközvetítőt és a prókátort jelenti, hanem az együttgondolkodásra késztető intellektust, az alkotó elme mindegyik mozdulatában kitapintható jelenlétét.

Magam mindig ugyanolyan felfokozott kíváncsisággal vártam s várom Karol Wlachovský új műfordításait, könyvkiadói, illetve kultúraközvetítő munkálkodásának megnyilatkozásait, amilyennel a neki legtöbbet adó/jelentő írók legfrissebb műveit várja az ember. Karol Wlachovský ugyanis nem egyszerűen magyarból (mű)fordít, hanem saját magát írja, a saját műveit „írja” – s itt most a legtisztességesebb szándékkal fogalmazok így – a magyar írók és irodalom segítségével; nem egyszerűen irodalmunk értékeit ülteti át anyanyelvére, hanem egységes és autentikus, csak őrá, magára érvényes világképet teremt mások tollával, de – a maga tintájával. Az ő műfordításai Ottlik Gézát, Mészöly Miklóst, Mándy Ivánt vagy Grendel Lajost – hogy csupán a legjelesebbeket említsem, hozzájuk téve régebbi klasszikusaink közül Mikszáthot is – nem egyszerűen megszólaltatják szlovákul, hanem a szlovák irodalom (hiányzó) Ottlikja, Mészölye, Mándyja vagy Grendelje jelentkezett/nyilvánult meg azokban. 

Apropó, Grendel. A nagy egymásra találás! Azt hiszem, most már legendásnak bízvást nevezhető kettőjük egymásra akadása. Amit nem csak az fémjelez, hogy Wlachovský Grendel Lajos szinte valamennyi novelláját és regényét lefordította szlovákra (többször is még kéziratból, s előfordult, hogy az szinte egy időben jelent meg az eredetivel). Sőt, rossz nyelvek szerint talán az is megeshetett, hogy barátunk hamarabb elkészült Grendel könyvének szlovák fordításával, mintsem azt írójuk befejezte volna...

De, s továbbá, Wlachovskýt nemcsak az jellemzi, hogy mit és kiket fordít, hanem az is, hogy mit és kiket nem. Nemcsak az, hogy miért és kiért veri az asztalt, hanem az is, hogy miért és kikért nem. Pályáján különösebb vargabetűk nem találhatók, életművében nincsen nagyobb disszonancia. Példás harmónia és rendkívüli tudatosság, következetesség jellemzi legtöbb megnyilatkozását. Az építkezők tudatossága és következetessége, az egymásra – és egymásból! – épülő értékek harmóniája. 

Már ama legelső, évtizedekkel ezelőtti legelső interjúnkban is vallotta, hogy egy nép, egy nemzet műfordítói elsősorban annak meghonosításával tartoznak saját irodalmuknak, kultúrájuknak, ami abból hiányzik. Nos, elmondható, ennek a műfordítói ars poeticájának Karol Wlachovský azóta is az utolsó szóig eleget tett s tesz. Sőt. Paradoxon ide, látszólagos ellentmondás oda, azt is megkockáztathatnám, hogy műfordításaival az utóbbi évtizedek legértékesebb, legizgalmasabb szlovák prózai életművét alkotta meg. Noha, lehet, egyetlen betűnyi eredeti szépprózát sem írt (eddig), műfordításaival sikerült a legeredetibb és legjelentősebb szlovák prózaírók méltó (és egyenrangú) társává válnia. Kár, hogy az ő műve(i) nem fordíthatók vissza magyarra...

Karcsi. Magyar barátai csak így emlegetik, csak így szólítják őt. A „mi Karcsink”. (S a szlovákok pedig így: a „mi magyarunk”.) Ezért talán nekem is megbocsátható ez a megszólítás. Annál is inkább, mert hogy így szólíthatom, így szólíthatjuk, így szólítjuk, az ő személyiségéről is mindent elárul…