Karcsúsított, toldott-foldott, megcsonkított kultúra

Jó érzés tölti el az embert, mikor nagy ritkán egy pompás kultúrműsor végeztével gazdag élménnyel szívében lép ki a kultúrteremből.

Régen valóban volt egy hely, mely otthont adott a művészetek rajongóinak, ahol remek dolgok születtek. Színjátszó csoportok, énekkarok, zenekarok tagjai találkoztak, szerepeltek, s nagyszámú közönséget vonzottak. S mi van most? Szinte semmi. A kultúra ugyanis nem hozza, hanem viszi a pénzt. S ha nagy ritkán mégis összejön az előadás, a művelődési ház kong az ürességtől. Nemrég egy külföldi cirkusz kínálta érdekfeszítő műsorát. Ujjongott az unokám. A hároméves kislány alig bírta kivárni, hogy a beígért Muki bohócot megláthassa. A bemutatóra menet meglepődve hallottuk, amint egy nagy csoport gyerek harsányan kiabálja bele a világba: „Drága a belépőjegy, megyünk haza!” A szülők lehetőségeikhez mérten adtak pénzt az előadásra, de a valóság messzemenően magasabb volt, mint a zsebben lapuló összeg. A gyerekek csalódottak voltak, mert lemaradtak, a jelentéktelen lélekszámú közönség meg siralmas látványt nyújtott a nagy teremben. De nem is csoda, hogy kongott a cirkusz az ürességtől, a nem éppen legszínvonalasabb előadásra ugyanis egy kétgyermekes szülőnek bizony nehezen futotta egy ezresből. A silányan olcsó műsort a méregdrága üdítők, csokik, vattacukor bő választéka ellensúlyozta. A kicsik pedig kértek, nyafogtak, mit sem törődve a szülők sovány pénztárcájával.

Ilyen időket élünk. Még jó, hogy a mi korosztályunknak van mire emlékeznie, az egész estét és termet betöltő amatőr és profi kultúrműsorok ugyanis mélyen beágyazódva élnek bennünk tovább.

Játszótér

Ez is kultúra. Az ember kulturáltsága. Nézem a játszóteret, mely csonka, rozoga csúszdáival, hintáival, nyugalomba vonulva árválkodik. Sehol egy gyerek. Pedig nekik építették hajdanán. Csakhogy az idő rajta is nyomot hagyott. Nem újítják, nem javítják. A padokat rég szétrombolták. Siralmas látvány! Jó lenne néhanapján kiülni a kicsikkel, megfáradt lábakat pihentetve figyelni a játszó csemetéket. Álom ez. Vagy mégsem? Öröm a szemnek, hogy egyre több játszótér épül környékünkön, melyek praktikusak, tetszetősek, s reménykedve kémleljük naponta, nem vált-e a vandalizmus áldozatává. Hát igen, fel kell nőni ahhoz a magatartáshoz, hogy szépítsünk, építsünk s ne rongáljunk. Példaképpen egy történet:

Külhoni város művészeti táborának lakói egy gyönyörű, biztonságos, fából készült játszóteret hoztak létre még az ezredfordulón. A mindig tiszta, gondozott létesítmény azóta is a maga teljes pompájával várja a kis nebulókat, akik órákig képesek elidőzni ott anélkül, hogy unatkoznának. A parkban fából készült vonat, autó, tehén, ló csalogatja őket némán: Gyertek, üljetek rám! S ők önfeledt örömmel adják át magukat a játék élvezetének. A gyermekeinkért élünk, küzdünk, hogy nekik jó legyen, legalábbis jobb, mint nekünk volt valaha. Ha védjük, óvjuk parkjukat, kárpótol minket, csilingelő nevetésük, mely az önfeledt játszadozás édes szüleménye. Ez a kultúra alapja.