Karanténdalok punkos köntösben

Hajdan egy hardcore punkbandában ordítozott, miután lediplomázott Etonban, a híres elit egyetemen, ahol ráadásul Vilmos herceg csoporttársa volt. Kezdettől szinte megállás nélkül turnézik zenekarával (The Sleeping Souls), még olyan hálátlan helyekre is eljutott, mint Pozsony, ahol át kellett tenni a koncertet egy kisebb terembe, mert nem telt meg a tervezett helyszín, és a közönség fele itt élő külföldiekből, illetve átruccanó osztrákokból állt. Mára meghódította Amerikát is, idén nyáron egy „50 állam 50 nap alatt” című koncertturnéra indul, amit nem kell magyarázni. Ahogy azt sem, hogy Bruce Springsteen már hat évvel ezelőtt nagy kedvencének nevezte őt.

FTHC című, pár hete megjelent kilencedik lemezével végre feljutott a brit albumlista csúcsára. Talán ez a legszemélyesebb anyaga, az egyik dal például édesapjáról szól, aki a család legnagyobb meglepetésére nemet váltott (most Mirandának hívják), és akivel évekig nem beszélt. Egy jóbarátja öngyilkos lett – ő is kapott egy szép dalt.

Az album iránti nagy érdeklődés részben talán annak is köszönhető, hogy a lockdown alatt hetente online egy szál gitáros koncerteket tartott a nappalijában. Sorra vette eddigi albumait, hetente eljátszott egyet elejétől végéig (zenészek tudják, mekkora teljesítmény ez), miközben kedvenc koncerthelyszínein igyekezett segíteni – a nézők utalhatnak a bezárt klubok számlájára, hogy az ott dolgozókat ne kelljen szélnek ereszteni. (Összesen 300 ezer fontot muzsikált össze, jótékonysági díjat is kapott érte). Az új dalok is a karantén alatt születtek, néhányat azon frissiben be is mutatott egyre növekvő rajongótáborának, azonnali véleményt kérve, amitől mindenki úgy érezhette, részese lett az alkotói folyamatnak.

Okos, tartalmas és innovatív folk-punk hallható a korongon, amelynél szerintem csinált már jobbat, de ez is bőven megérdemli a listavezető pozíciót. Energikus szerzemények dominálnak rajta, a szokásosnál kevesebb a ballada. Az egész sokkal közelebb van az indie-rockhoz, például a korai Arctic Monkeyshoz, mint a hetvenes évekbeli nagy példaképekhez, akik eddig gyakrabban inspirálták.

Hatalmas zúzással indul a lemez, a Non Serviam című dal azt a bizonyos Million Dead nevű korai, Stooges-vonalú punkbandát idézi. A Gathering című vérbő, karcos rock and roll arról szól, hogy sokáig voltunk bezárva, de most már végre szabad a pálya, lehet koncerteken tombolni. Ez tavaly tavasszal született, amikor úgy tűnt, tényleg vége a világjárványnak. Az Untaited Love-ban saját egykori drogfüggőségéről vall őszintén, a Fatherlessben apjához való bonyolult viszonyát boncolgatja. A The House Where I Was Raised a legspringsteenesebb dal – a nagy példaképet szinte minden lemezén megidézi.

A dalok zöme meglepően rövid, a rekorder My Bad csupán 1.44, néhány számnak pont akkor szakad vége, amikor érdekes kezd lenni. Ez azt jelentheti, hogy Frank Turnernek rengeteg ötlete és mondanivalója volt, de nem akarta meghagyni ezek felét egy következő lemezre, hanem minden azonnal kikívánkozott belőle.

A lemez csúcspontja a Punches és az azt követő Perfect Score, ezek talán a legjellemzőbbek Turner stílusára – remek dallam, lényegre törő, nyers hangszerelés, sodró ritmus, igazi rock and roll életérzés. A másik csúcspont a Wave Across the Bay a ritka balladák egyike, és mintha az előző albumról maradt volna le, amelyen az angol történelem mellékszereplőit, elégetett boszorkányokat, katonaszökevényeket, kocsmatöltelékeket énekelte meg. Itt most az öngyilkos barátról van szó, a szintén zenész Scott Hutchisonról, aki a nálunk kevésbé ismert Frightened Rabbit együtes alapítója volt.

De Frank Turnernek van humora is, méghozzá jófajta angol humor. Ezt bizonyítja a The Zeitbeast vagy a The Resurrectionists, amely azzal indul, hogy „1981-ben egy hónapig tökéletes voltam, azóta már csak lefelé visz az út”. Ebből is tudható, hogy Frank Turner betöltötte a negyvenet, de szerencsére továbbra is lelkes ötletelő, és sem zeneileg, sem szövegileg nem vádolható önismétléssel vagy megállapodottsággal. Azaz nem ül a babérjain, hanem kísérletezik. Például azzal, hogy három dalt akusztikus verzióban is felénekelt (a deluxe kiadáson legalábbis szerepelnek).

A FTHC (Frank Turner Hardcore) úgy tér vissza a gyökerekhez, hogy fogja és átülteti azokat friss földbe, nagyobb cserépbe. Ez az anyag garantáltan nem altatódalok gyűjteménye. A hardcore jelző pedig a felrázó zene mellett a szövegekre is értendő. A hangzás ecsetelése helyett talán elég annyi, hogy a lemez producere az a Rich Costey volt, aki például a Foo Fighters, a Biffy Clyro vagy a Muse albumai felett is bábáskodott már. Érezni rajta, hogy koncertanyagnak készült, átható buliszagot áraszt. Szinte látom magam előtt az ugráló tömeget. Remélem, nem csak a monitoron keresztül lesz hozzájuk szerencsém.