Karamazov testvérek

Grusenyka (Holocsy Katalin) és Dimitrij (Tóth Tibor)(Dömötör Ede felvételeAz nyilvánvaló, hogy a regények összetettsége, filozófiája nem ültethető át színpadra. A sikeres színpadi változat feltétele, megtalálni azt a drámai helyzetet, konfliktust, amely köré a drámai változat épülhet. Martin Huba dramatizálása során abból indult ki, hogy a Karamazov testvérekben sok a párbeszéd és monológ, ami jól átvihető a színpadra. A regényben ott van továbbá a szinte krimiszerű „ki ölte meg Fjodor Pavlovics Karamazovot?” kérdés és a bírósági tárgyalás, ami erős drámai „töltést hordoz”. Ezekre építette saját színpadi változatát. Kihagyott minden filozofálást, vallásetikai fejtegetést, a hit és erkölcs kérdéseiből is csupán annyi maradt meg, ami a párbeszédekben jelen lehetett. Igaz, ennek érdekében helyenként kissé „belenyúlt” a szövegbe, egyes gondolatokat a regényhez képest más szereplők szájába adott, de végeredményben elmondható, hogy jól játszható, színpadképes szöveget sikerült létrehoznia úgy, hogy a regényhez való hűtlenséggel sem vádolható. Persze, ha valaki a regény-élményét kérné számon, várná el az előadástól, annak elvárásai nem teljesül(het)nek, de ilyen elvárásaink egy epikai mű színpadi változatával szemben nem is lehetnek. Az ilyen színpadi adaptáció azért a legnehezebb, legbizonytalanabb kimenetelű vállalkozás, mert sokan mégis az olvasás-élményre emlékeznek, azt kérik számon a színháztól. Martin Huba színpadi változata és annak komáromi színrevitele nem nyújtja a Karamazov testvérek olvasásakor kapott élményt.

Egészen mást kapunk a Jókai Színházban: bizonyos nézőpontból kevesebbet, más szempontból viszont többet. Egy más művészeti ág más eszközeivel nyújtott teljes értékű élményt, egy gyönyörű színházi estét. Amit a színpadi változatot elképzelő Huba papírra vetett, azt Huba, a rendező hatásosan, pontosan színpadra állította. Martin Huba elsősorban kiváló, nagy mesterségbeli tudással és hatalmas, több évtizedes színpadi tapasztalattal rendelkező színész, aki a Sztanyiszlavszkij-módszerre épülő, lélektani realista színházon „nevelkedett”. Kitűnően ért a színészek nyelvén, ismeri is őket (többet közülük tanított a főiskolán), s a társulattal is dolgozott már Spiró Imposztorának színrevitelekor.

Már a szövegkönyv is nagyon színészcentrikus: monológok, duettek, tercettek vagy még több szereplős jelenetekből építkezik, szinte zenei szerkesztésű. Ezt töltik meg tartalommal a színészi alakítások: különböző jellemek, lelki alkatok, belső értékrendek csapnak össze. A színpadi összhatás alapja mégis a pontos szerkesztés, az egyes színészi alakításokból fölépülő egység. Csaknem mindenkinek jut egy-egy nagyjelenet, egy-egy monológ, ahol színészi egyéniségét csillogtathatja, s mindenkinek alkalma nyílik az „összjátékra” is.

Meglepően egységes összhatású előadást láthattunk a bemutatón, melyben a színészek láthatóan jól érezték magukat, s a közönség is maradandó élménnyel távozott. Bár az adaptáló és rendező Martin Huba láthatóan igyekezett a színészi lehetőségeket arányosan elosztani, a legnagyobb teher egyértelműen a Dimitrijt alakító Tóth Tibor vállaira nehezedik. Ő pedig jó tanítványhoz méltóan (Huba osztályában végzett a pozsonyi Színművészeti Főiskolán) viseli a terheket. Tóth Tibor színészetének jellemzői az erőteljes gesztusok, az elsöprő lendület, a szuggesztív erő voltak. Magam az Ármány és szerelem Wurmjaként láttam először a finom részletek, a visszafogott apró elemekből építkező színészet mestereként. Most Dimitrij Karamazovként a két stílus csodálatos szintézisét láthatjuk tőle. Az agresszív, dühöngő rosszfiú és a megrendült, szerető (de a szeretet emberi megnyilvánulásait rejtegetni igyekvő, mintegy szégyellő) ember közötti váltásai lenyűgözőek. Tóth színészi pályájának egyik meghatározó állomása ez az alakítás. Természetes módon, minden „tolakodás nélkül” válik az előadás központjává, aki körül kristályosodnak a viszonyok, körülötte, hozzá viszonyulva alakulnak az események. Amint ezen események, úgy az előadás, a színpadi hatás alakulásában is meghatározó szerepet játszanak Grusenyka (Holocsy Katalin) és Katyerina (Szvrcsek Anita). Holocsy briliánsan mutatja be az emberi érzelmek, a lelki történések összetettségét, a csapongást a saját érdekeit mindenek fölé helyező, másokat mosolyogva elveszejteni képes „rosszlány” és az érző, szerető, a szeretett emberért mindent megtenni, önmagát is föláldozni képes nő között. A nézői élményt csak az erőteljes érzelmi kitöréseknél nem mindig érthető szövegmondás színésztechnikai problémája gyengíti. Szvrcsek Anita elsősorban a bírósági jelenet nagymonológjában alkotott maradandót.

Mokos Attila visszafogott, szinte már minimalista eszközökkel építi föl Ivan Karamazov figuráját. A belső feszültség, a küzdelem sugárzik belőle. Ennek a megformálási módnak az őrület határán lavírozó, a hit kérdéseivel és látomásokkal küzdő alak esetében hihetetlen ereje és hitele van. A regényhez képest talán Aljosa Karamazov alakja veszített, egyszerűsödött a legtöbbet. Olasz István azonban színészileg nagyon szépen, pontosan formálja meg az eseményekkel sodródó, azokat befolyásolni képtelen figurát.

Az előadás színészi meglepetése a főiskolás Tóth Krisztina Lizája. Huba színészpedagógiai érzékét és hozzáértését bizonyítja, hogy észrevette a főiskolán a másodéves hallgató tehetségét, és meghívta őt az előadásba. Tóth Krisztina érett, a produkció legjobb színészi teljesítményeihez fölnövő alakítással hálálta meg a bizalmat. Bernáth Tamás az előadás elején rövid jelenetében meglepően árnyalt, érdekes figurát formál Grusenyka lengyel „kérőjéből”, a továbbiakat, szerepe valójában már nem lévén, hallatlan fegyelemmel, alázattal statisztálja végig. Tőle mostohábban csak a Perhotyint alakító Tyukodi Szabolccsal bánt az adaptáló és rendező, talán ez kedvetlenítette el annyira a színészt, hogy a meglévő lehetőségeiben sem igazán tudott meggyőző teljesítményt mutatni. Ropog Józsefnek (Fjodor Karamazov) szöveg nem is jutott, őt a nézők csak a bejövetelkor látják, elegánsan, elégedetten, cinikus mosollyal ülni az üres nézőtéren, majd a sötétből fölhangzó gúnyos nevetése fokozza a drámai feszültséget egy fontos pillanatban. Hajdú László Szabolcs Szmergyakovja kevesebb színt hozott az előadásba, de Mokos Attilának jó partnere volt az előadás egyik kulcsjelenetében. Németh István és Horányi László a többiektől kissé eltérő színészi iskolát, stílust képviselnek. Ez Németh kevés és rövid jeleneteiben nem volt zavaró, Horányinál viszont néhány pillanatban csaknem megbillentette az előadás egyensúlyát, stiláris egységét. Mindez az összbenyomást valójában nem rontotta. Talán csak azért tűnt föl, mert a kiemelten jó színészi szólók ellenére az előadás legfőbb értékének mégis az egységes összhatást, a kitűnő csapatmunkát tartom.

Martin Huba most is bevált segítőtársaival dolgozott. Jozef Ciller díszletének minden elemét ismerjük már eddigi munkáiból, de ezúttal is igazolódik, hogy nem kell mindig, minden áron újat keresni, ha a régi jó fekete asztalok, Thonet székek és a több funkciójú fehér lepel ezúttal is jól működnek. Talán csak a tükör volt kevésbé kihasználva, s tűnt ezért indokolatlannak. Ugyancsak a már sokszor látott, hagyományos stílusvilágot képviselő, de jól működő és esztétikus kosztümök benyomását keltették Milan Čorba jelmezei. Juraj Letenay koreográfiájának legfőbb érdeme, hogy az előadás térszerezése, a szereplők mozgatása úgy volt harmonikus, természetes, hogy a koreográfus munkájának jelenléte egyáltalán nem érződött rajta.

PENGE