Kaposvári Kamarazenei Fesztivál 2011

Kokas Katalin hegedűművész és lelkes csapata olyan rendezvényt hozott létre, mely művészi színvonalával, igényes, változatos programjával, a zenei világ abszolút élvonalába tartozó művészek és a jövő nagy egyéniségeinek ígérkező ifjú tehetségek felléptetésével, valamint fesztelen, baráti légkörével a szó legjobb értelmében vett fesztiválhangulatával nyűgözte le közönségét (meggyőződésem szerint sokszor még a közreműködő művészeket is). A sikerhez nagymértékben járult hozzá a közönség is: a lelkes kaposváriak, akik magukénak érezték és egész idő alatt nagy számban tisztelték meg jelenlétükkel a koncerteket, és a „többiek”, akik egész Magyarországról és külföldről is elzarándokoltak Kaposvárra. Ha a tavalyi fesztivál után fölmerült bennem bármiféle kétség, akkor az csak a hogyan tovább? kérdése volt. Hogyan folytatható a sorozat, illetve hogyan lehet, lehet-e egyáltalán teljesíteni az első év sikerével támasztott hatalmas elvárásokat?

Jelentem: lehetett! A 2011-es fesztiválon a szervezők legnagyobb teljesítményének azt tartom, hogy megtalálták a változtatás és megőrzés eszményi arányát. Mindenekelőtt sikerült megőrizni a tavalyi rendezvény egyik legfőbb értékét, legvonzóbb „tulajdonságát”, a bensőséges, szeretetteljes, baráti légkört. A közönség méltán érezte úgy: fontos a szervezőknek, közreműködőknek, hogy az egész esemény érte van, őt szolgálja. „Hálából” csaknem mindig teljesen megtöltötte a nézőteret, s olyan ünneplésben részesítette a fellépőket, amit talán az elkényeztetett popsztárok is megirigyelhetnének.

Megmaradt továbbá a programok változatossága, lenyűgöző sokszínűsége.

A szervezők (a művészeti vezető Kokas Katalin) nem vették át a koncertszervezők általános sémáit, bátran kevertek stílusokat, korokat, műfajokat egy-egy koncerten belül. Ez a bátorság legtöbbször nagyszerűen igazolódott, bennem legalábbis alig egy-két alkalommal merült föl kétség, akkor is inkább a bemutatott művek sorrendjét illetően. A folytonosság megteremtésében fontosnak vélem, hogy a tavalyi résztvevők közül sokat az idén is láthattunk, hallhattunk, miközben a változatosság végett számos új művésszel is találkozhattunk.

Az „állandóságot” a szervező-rendező Kokas Katalinon, férjén, Kelemen Barnabáson és húgán, Kokas Dórán kívül a magyar zenei élet legkiválóbbjai közül pl. Vígh Andrea hárfaművész, Kocsis Zoltán, Rácz Zoltán képviselték. A közönség által tavaly megszeretett külföldi művészek közül újra eljött a hegedűs Alina Pogosztkina és Alina Ibragimova, a brácsás Gilad Karni és Maxim Rysanov, a csellistának s csembalóművésznek egyaránt kiváló, ezúttal karmesterként is közreműködő Jonathan Cohen, a csellista Nicolas Altstaedt, a zongorista José Gallardo.

Változásnak mondható, hogy a tavalyi „szupersztárok” után az idén a résztvevők között nem volt a szélesebb közvélemény által annyira ismert név, mint Joshua Bell vagy Jevgenyij Nyesztyerenko. Vigyázat, ez korántsem értékítélet! Meggyőződésem, hogy a Kaposváron idén először hallott Reto Bieri klarinét-, Alexei Ogrintchouk oboaművész, a zongorán és csembalón egyaránt bemutatkozó Yury Martynov vagy az ütős Colin Currie művészete a világ zenei élvonalát képviselte.

A magyar fellépők között Rados Ferenc tavalyi, általam csodának minősített zongorázása után ismét meghívtak egy „nagy öreget”, a Londonban élő Frankl Péter zongoraművészt. De az idei fellépők között volt Perényi Eszter hegedű-, Perényi Miklós cselló-, Nagy Péter zongora-, Lakatos György fagott-, Káip Róbert harsona-, Zempléni Szabolcs kürtművész, a csellista Fenyő László, a jövő egyik nagy magyar hegedűsének tartott Banda Ádám… A felsorolás önkényes, minden név megemlítésére nincs is lehetőség, de higgye el a kedves olvasó, hogy a meghívottakat nagy hozzáértéssel és remek érzékkel választották ki a szervezők.

Külön csodának tartom,
hogy ennyi kiemelkedő zenész ilyen hosszú ideig (sokan a fesztivál egész ideje alatt Kaposváron maradtak) a külső szemlélő számára a legnagyobb békében, barátságban élt, „vegyült el” a közönséggel is, a híres-hírhedt sztárallűrökből semmit sem tapasztalhattunk. Számomra a tavalyi évhez képest a legörömtelibb változást a kortárs (20–21. századi) művek nagyobb száma jelentette. Ezzel el is jutottunk a műsor, a rám legnagyobb hatást tevő koncertek ismertetéséhez.

A nyitókoncert elejére meglepetés Kreisler-műveket kínáltak a könnyed, „fülbemászó” zenék kedvelőinek Kocsis Zoltán és Kelemen Barnabás előadásában, majd a tavalyi Sztravinszkij-mű, A katona történetéhez hasonlóan „dramatikus” zeneművet, Prokofjev Péter és a farkasát választották. Ez már határesetet képezett a kamarazenei és zenekari produkció között. A 16 tagú zenekart Kocsis Zoltán vezényelte, akinek a nemzetközi összetételű, ilyen felállásban először együtt muzsikáló csapattal sikerült meggyőzően szép, egységes hangzást produkálnia. A koncert második részében a tavalyi Mendelssohn Esz-dúr oktett után idén Brahms 1. B-dúr vonós szextettjét hallhattuk az Amihai Grosz brácsa- és Nicolas Altstaedt csellóművésszel kiegészített Kelemen vonósnégyestől (róluk a későbbiekben még lesz szó).

A második nap estéjén különleges élményt jelentett
Bartók két műve, a Román népi táncok és a 2. rapszódia, melyek előtt a Jánosi Együttes bemutatta a művek népzenei gyökereit. Különlegességnek számított az is, hogy a Román népi táncok zongoraszólamát Kelemen Barnabás, míg a hegedűszólamot Perényi Eszter játszotta. Ilyesmi csak egy kötetlen, szeretetteljes, kellemes, baráti légkörű fesztiválon képzelhető el. A 2. rapszódiában azután Kelemen Barnabás eredeti hangszerén excellált, az ugyancsak kiváló Nagy Péter zongoraművésszel, bizonyítva, hogy ő ma Bartók hegedűre írt műveinek egyik kiemelkedő, autentikus előadója.

A fesztivál általam hallott műsorainak egyik csúcspontja
Dimitrij Sosztakovics brácsára és zongorára írt, Op. 147-es szonátájának előadása volt Gilad Karni (brácsa) és Yury Martynov (zongora) tolmácsolásában. Igaz, itt éreztem kevéssé sikerültnek a művek sorrendjét, a lenyűgöző hatású Sosztakovics-mű után Rahmanyinov Vocalise-ére, de még Mozart 4. g-moll vonósötösére sem tudtam igazán figyelni. Hasonló gondom volt a másik „fesztiválcsúcspont”, Olivier Messiaen Kvartett az idők végezetére c. művének előadása után is. Reto Bieri fenomenális klarinétjátéka mellett Nagy Péternek (zongora), Alina Pogosztkinának (hegedű) és Perényi Miklósnak (cselló) köszönhetően

életre szóló koncertélményben

részesültünk, aminek a koncert befejezéseként kellett volna elhangoznia, mert utána az embernek szüksége volt a csendes magányra az élmény feldolgozásához.

Szerencsére a műsorszámok általában „jól keveredtek”. Az egyik kiváló példa az augusztus 16-i délelőtti koncert, melynek első számaként Ligeti kürttriója hangzott el Zempléni Szabolcs (kürt), Keller András (hegedű) és Nagy Péter (zongora) előadásában.

Az élmény frenetikus volt,
mégis Mozart F-dúr oboanégyese (Alexei Ogrintchouk oboa, Alina Ibragimova hegedű, Maxim Rysanov brácsa, Kokas Dóra cselló) csakúgy harmonikus folytatásként hatott, mint a kortárs Anders Koppel Tarantellája (Collin Currie marimba, Kelemen Barnabás hegedű), valamint a szólóhangszerként ritkán hallható nagybőgő (Botessini Fantasia „La Sonnambula”-ja Fejérvári Zsolt virtuóz játékával, José Gallardo zongorakíséretével). A koncert végére pedig jutott egy másik „csúcspont” is, Bartók 5. vonósnégyese a Kelemen kvartett (Kelemen Barnabás, Homoki Gábor, Kokas Katalin és Kokas Dóra) előadásában. Ők egy másik koncerten Ligeti 1. vonósnégyesét is eljátszották, itt is igazolva, hogy méltó utódai lesznek a világhírnevet szerzett magyar vonósnégyeseknek.

Lehetetlen akárcsak felsorolni is mindazt, ami csodálatos élményt nyújtott. Feltétlenül meg kell azonban említenem a Dohány utcai zsinagóga főkántorának, Fekete Lászlónak a fellépését, aki Eisikovits Miksa Hét chasszid dalát énekelte, a zeneszerző Máramarossziget környéki gyűjtéséből. Az éneklés sallangmentes „tisztasága”, a lélek legmélyéről jövő őszintesége tökéletes összhangban volt a dalok stílusvilágával, szinte misztikus, transzcendentális élményt nyújtott, éteri magasságokba emelve a hallgatót.

Nem szóltam még a fesztivál műsorának barokk gyöngyszemeiről

(Händel Apollo és Dafne kantátájáról, Bach 1. brandenburgi versenyéről és c-moll kettősversenyéről oboára és hegedűre stb.), méltatlanul keveset játszott nagyszerű komponisták műveiről (Dohnányi C-dúr szextett, Enescu A-moll szonáta hegedűre és zongorára, Cesar Franck A-dúr hegedű-zongora szonáta, de ide sorolnám Gustav Mahler Rückert-dalait is). Az általam már nem hallott műsorban volt orgonaest Bach és Liszt műveiből, elhangzottak művek lantra és viola da gambára, de volt Beethoven és Coupérin, Schubert és Schumann, Brahms és Mendelssohn, Carissimi és Villa-Lobos…).

A rendezők pl. arra is gondoltak, hogy a koncerteken felléptessenek tehetséges, zenei versenyeken győztes gyerekeket is.

A zenei élmények tárháza kimeríthetetlen volt.

A fesztivál keretében nyitották meg a Rippl-Rónai születésének 150. évfordulójára rendezett reprezentatív, gyűjteményes kiállítást, az esti koncert után Kaposvár főterén fölállított szabadtéri színpadon éjszakai könnyű- és népzenei koncertek, táncházak voltak, s aki aktív nyári kikapcsolódásra vágyott, annak az idén elkészült gyönyörű kaposvári élmény- és gyógyfürdőben még éjszakai fürdőzésre is volt lehetősége. A tartalmas és maradandó élményt nyújtó nyári programra vágyóknak elképzelni sem tudok jobb lehetőséget, mint a Kaposvári Kamarazenei Fesztivál. Figyelem, 2012-ben már a 3. évfolyamot rendezik meg!!!
Hizsnyan Géza