Julia Roberts spagettis reklámja

Ha Ryan Murphy rendező 140 perces képfolyamából kivágnának egy órát – többet-kevesebbet –, észre sem vennénk a kihullajtott kockák hiányát.

Onnan, hogy a főhős, Liz (Julia Roberts) elhagyja Davidet (James Franco) odáig, hogy az útjába akad Felipe (Javier Bardem), úgy ki lehetne nyisszantani kb. egy órányi képsort, hogy a történetben ezzel semmiféle rés, szakadék nem keletkezne. És nemcsak azért, mert a film (mivel komolyan vehető tétje nincs igazából) nyugodtan hasonlítható egy hosszú szappanoperához, amibe bele-bele lehet aludni, hanem azért is, mert a film elején látható David és a végén felbukkanó Felipe jelenléte közötti időzónában semmi lényeges nem történik. Nincs zajló cselekménysor, amely részletei közül bárminek a kihagyása hiányt keltene. Nincs olyan cselekménysor, amely láncolatot alkotna: az epizódok felcserélésével sem keletkezne nagyobb káosz a megértést illetően.

Liz Gilbert (aki ezt a bestsellert megírta) egy forgolódós éjszakán rádöbben, hogy nem smakkol neki a férje, válni akar. Nemcsak a férjéből lett hirtelen elege (hogy miért, nem tudni), minden zavarja, a karrierje, a kiszámítható jövője, a jóléte, még a levegő is, amit New Yorkban belélegzik, ezért elindul világot látni, hogy felfedezze. A világot, ám inkább a világban önmagát, s azt, mire is vágyik valójában.

Férje mellett New Yorkban akad ugyan egy variáns, az ígéretes ifjú színész, David. Akivel megy is egy ideig a buli, csak aztán David besokall Liz kezdeményezéseitől az ágyban. S egy este, amikor a nő újfent torpedózni kezd, David oldalra fordulva megjegyzi: „engedd, hogy egy kicsit hiányozz is nekem.” Enyhe túlzással ez a film legfrappánsabb, nem didaktikus tanulsága: hogyan utasítsuk vissza a másik közeledését úgy, hogy humorosak is legyünk, érzelgősek is, és előnyünkre váljék a megjegyzésünk.

Amikor Daviddel se klappol a dolog – itt sem tudni egyébként, miért –, Liz úgy dönt, feladja amerikai életét, és elindul Olaszországba. Innentől kezdve csak hangulatok, színfoltok, evés és ivás sorozata a film. Valóban ki lehetne vágni, bár az olasz helyszínekkel szemünk és virtuális étvágyunk sokat veszítene. (Jó tanács, éhgyomorra ne üljünk be erre a filmre!) Itália gyönyörűséges vidékein olyan gasztronómiai kirándulást teszünk, ami képletesen szólva szadista támadás a reflexeinkre. Julia Roberts az olaszok spagettis reklámasszonya lehetne, s bizonyára – ha fizetnek neki érte, ha nem – a gusztusos olasz tésztáról ezek után (e filmnek köszönhetően) Pretty Woman paradicsomnyalogatása jut majd eszébe a legtöbbünknek. Tökéletes reklám, ahogy Julia Roberts a spagettivel „csókolózik”: gusztusos, szexi, nyálcsorgató, kívánalmat gerjesztő evéshez és egy s máshoz. Ez az olasz nagyzabálás és az olasz édes semmittevés felpörgeti a filmet, de ezek is csak epizódok, itt sincs cselekménybeli előremozdulás.

Ahogy nincs Liz, a nagy utazó következő állomásán, az indiai helyszíneken sem, ahol teljesen leül a film. A meditációs, imádkozós csendek inkább altatnak, mint felemelnek. Pasi és elszabadult szenvedély nélkül Liz, azaz Julia Roberts se tudja megmenteni a gyönyörű indiai panoráma mögötti üresjáratot. Nincs rá alkalma, lehetősége, csak úgy van, szépen beleveszik a nagy indiai önkereső útba. Ki kell emelni azonban, hogy Julia Roberts megnyugtató, derűt sugárzó érett szépsége tökéletesen illik és illeszkedik a film lenyűgöző tájpanorámájába.

Végül jön Bali, de már későn. Megjelenik Felipe, s felkavarja Liz érzelmeit. Itt és ekkor azonban már olyan időszűkében vagyunk, hogy nem igazán lehet kibontakoztatni, kifuttatni a kapcsolatot, másrészt a néző már annyira feszeng, annyira belefáradt a filmbe, hogy minden mindegy, csak valahogy vége legyen már. Bárhogy.

Nem olvastam, nem ismerhetem Elizabeth Gilbert azonos című, önéletrajzi ihletésű regényét, amelyből a forgatókönyv készült, nem tudom, milyenek a könyv leírásai, milyenek a nyelvi ízei, a belőle készült film kapcsolatrendszere azonban nagyon felszínes, kidolgozatlan. Tényleg lenyűgöző a film képi világa, még egyszer hangsúlyozom, az olasz nagyzabálások, annál kevesebb az, amit Liz viszonylatában pl. David és Felipe érzelmeiről, érzelmei hátteréről megtudunk.

A film minőségén túlmenően engem az foglalkoztatott valójában (nem azért mert ennyire anyagias vagyok, de mégis), hogy honnan vette Liz a pénzt, miből-mitől volt mégis amerikai, miből élt olyan jól, bárhol is járt… Mert valamiféle biztos hátteret mindig ott éreztem mögötte. S alapból valamiféle elfordulást és nem együttérzést váltott ki belőlem az, amilyennek tűnt az útja. Szándéka szerint azért járta be a világnak azokat a csodálatos helyeit, hogy az ízek, imák és szerelmek megismerése során felfedezze, mire vágyik. Ebből azonban számomra erősen a gazdag amerikai nő alaptalan, indokolatlan, valamiféle unalom alapú hisztiből fakadó dekadenciája csapódott le. Valahogy ezért nem éreztem igazából tétjét annak, amit több mint két órában végignéztem. Elveszett az élmény. Vagy meg se volt.