József atillában

Ez amolyan nyámmogó megemlékezés lett volna, ha nincs ott a fekete atillás, mokány magyar. Tudják: afféle presztízsrendezvény, szép hoszszú és unalmas szónoklatokkal, melyek tartalma légiesen fennkölt és módfelett hazafias. Ez okból kifolyólag a nézőtéren egyre több fej bukik előre. Látszatmagyar-összeröffenés, diákokkal gazdagon kipárnázott közönséggel, kik természetesen mind önként jöttek s dalolva. S adatik elő forradalmi vers, közelebbről nézvést mondhatnánk forradalminak, nagy férfias nekibuzdulásokkal, lánglelkű lobogással, tépett, füstös és véres forradalmi lobogókkal, mik alatt meghalni becsület s dicsőség dolga. Mármint az eredetiben, ahogy az a szegény szerencsétlen költő megírta volt, s ki költeményeinek ilyetén lágymeleg szavalata hallatán nyilván motollaként pörög sírjában. Lehet harcra hívni félénken dadogva? Lehet gyújtani lagymatag pátosszal, silánnyal, mesterkélttel?

Mind több fej bukik előre a nézőtéren, mind többen gondolják, hogy talán mégis inkább otthon kellett volna maradni, megnézni azt a sorozatot. (Hogy melyiket, az mindegy, mert úgyis tök egyformák.)

S ekkor jön a József, feketében. Az „atmoszférateremtés egy szál gitárral” felavatott nagymestere. Kinek hangja zengő érc és pengő cimbalom, ki 1 db szárazfával + 1 db önmagával képes betölteni bármekkora színpadot és lekötni bármekkora közönség figyelmét.

S hozzá – láss csudát! – még érthetően is beszél. És hogy milyen igazán forradalmi tud lenni ez a kissé már megtestesedett, immáron szemüveget viselő lázadó... Szavalhat Utassy Józsefet, Török Elemért, Tőzsért és egyéb, a szélesebb nagyközönség számára ismeretlen költőket – bár talán a szélesebb nagyközönség számára a költészet maga is eléggé ismeretlen – mindegy. Neki elhisszük, becsszóra, hogy igenis vannak dolgok, amelyekért érdemes és amelyekért meg kell halni, mert ez az egyetlen emberhez méltó megoldás, bár ha lehetséges, erre azért ne kerüljön sor, isten őrizz. Jobb a hazáért élni, mint meghalni, igazán. És elhisszük, tényleg, hogy van magyarok istene, tán még azt is, hogy vigyáz reánk. És elhisszük, hogy van haza – csakazértis, ebben a fene nagy multivilágban – és ez fontos, és elhisszük, hogy most ugyan rabok vagyunk, de ha kell, bármely pillanatban kirántjuk őseink immár jócskán berozsdásodott kardját. Neki, a fekete atillás, mokány magyarnak elhisszük, még most, a bársonyos tizennégy év után is.