Jókai Napok: groteszkek, mizantrópok, mások

A komáromi ipari VISZTA csoportja Örkény István írásaiból hozott el egy csokornyit a fesztiválra, és igazán merészen tette fel azt a bizonyos csizmás lábat az asztalra: minimális színpadi keretjátékkal az egypercesekből készült filmjüket vetítették le. (Fel is merült: változnak az idők, lehet, hogy lassan a diákfilmeseknek is kellene egy saját fesztivál.) Hogy a látott produkció mennyiben értelmezhető a színház felől nézve, arról megoszlanak a vélemények, de a „vidám iparisták” gesztusának eredetisége vitathatatlan, ahogy az is, hogy a Bevégzetlen ragozásban akadt egy-két epizód, amely megtalálta az egyébként is groteszk képeket vetítő Örkény-szöveg képi kiterjesztéseit.

A rozsnyói GIKSZER diákszínpad (teljes nevén: Gömöri Ifjak Kisszínpadi Erőlködése) komédiája – a GIKSZER ep. 5., A falu – aztán mélyvilágokba vitt el bennünket. Egyrészt: saját darabot hoztak, amely az alkoholgőzös gömöri rögvalóságra reflektál, másrészt: az előadásukkal valahova a színházcsinálás ősállapotáig kanyarodtunk vissza, amikor a produkciót alapvetően a „mondjunk el magunkról valamit” és a „találjuk ki magunknak az ehhez passzoló eszközöket” vágya mozgatja. Amit láttunk, az egyszerre volt szép és rettenetes, mint a láncfűrész és a borovicska véletlen találkozása a kocsmai asztalon. Párhuzamként az is felmerülhetett, hogy A falu mintha Egressy Portugáljából kimentett ötleteket ötvözött volna a mikroszkópos kabarék stílusával és a saját kútfővel, máskor meg egy szappanoperás világra húzott parodisztikus vonalakat. A rozsnyóiak érdemeként könyveljük el, hogy „helyspecifikus figurákat” egyelőre ők mutattak a legízesebb, legszagosabb formában. (Szoktunk sírni azon, hol van a szlovákiai magyar dráma. Nos, azt azért nem állítanám, hogy azt láttunk, de mindenképpen ígéretes, ha legalább hasonló igény megfogalmazódik egy műkedvelő társulatban.)

Erős szöveg az előadást dominánsan meghatározó, szinte mértanilag megrajzolt térben – ez jellemezte a komáromi GIMISz Diákszínpad bemutatkozását; a csapat Ölvecky András rendezésében A mizantrópot játszotta. Idén a kassai Thália is műsorára tűzte a Moliere-darabot, ott és akkor az előadás dramaturgja egyebek mellett arról mesélt, mekkora kihívás élő színházzá formálni egy művet, amelyben a szereplők mást sem tesznek, mint veretes nyelven filozofikus mélységű gondolatokat osztanak meg egymással. A GIMISz játékterét egy nagyméretű asztal (pódium) foglalta el, a játék e körül (ezen) zajlott, miközben az asztal hangsúlyozottan távolságot teremtett a képmutatás, az embergyűlölet, a szerelem mibenlétét boncolgató szereplők között. Olyannyira, hogy fizikai kontaktus nem is történhetett közöttük. Hogy ez mennyire szűkítette a lehetőségeket, arról is szó esett az értékelésen, de az is tény, hogy nagyon pontos, nagyon koherens, nagyon tisztán olvasható előadást láttunk. S nem utolsósorban: nagyon figyelemreméltó egyéni alakításokat (Alceste, Philinte, Oronte).

Izgalmas darabválasztással indított a királyhelmeci Sycorax Diákszínpad: nagyon mai, nagyon aktuálisan szóló előadással álltak elénk. Székely Csaba Idegenek című, a mai magyar közélet, közbeszéd, média meghatározó témáit hellyel-közzel publicisztikai éllel (talán némiképpen felületességgel) feldolgozó, az „újmagyart” nyelvi leleménnyel kifigurázó „politikai gyerekdarabjából” hoztak két történetet. Az egyik a szellemek világában játszódik: egy temetőben – pardon: (nemzeti) nyitott elhantolási létesítményben – három őshonos kísértet felveszi a harcot a „meghalhatási bevándorlók” ellen. A másik sztoriban három óvodás védelmezi a körhintát az ovi udvarán a „mások” ellen, mert „azok ott, a mászkálón”, azok beférkőznek mindenhova, azok tehetnek arról is, hogy nem forog a körhinta és tele a homokozó kutyaszarral. Pekárovics Marianna minimális eszközökkel olyan előadást rendezett, amely nem vált fárasztóvá és didaktikussá, közben pedig olyan jelenségről beszélt, amelyről éppen a játszók korosztályának minél többet kellene hallania. Hogy is van az, hogy az ismeretlentől való félelmet, az idegen elutasítását és zsigeri gyűlöletét szinte a születésünktől fogva belénk kódolják, és ez az alapállás még a halát is képes túlélni?