Jogunk van használni anyanyelvünket (2)

Az előző írásban néhány, a szabad nyelvhasználatra vonatkozó alapvető nemzetközi dokumentumból idéztem. Ezek és a kapcsolódó alapvető emberi jogok – elsősorban a szólásszabadság és a diszkriminációmentesség – megsértése volna bármely (így kisebbségi) nyelv magánhasználatának a tiltása bármely beszédhelyzetben.

Mi van azonban az olyan esetekben, amikor bolti eladóként, banki ügyintézőként, idegenforgalmi iroda alkalmazottjaként, taxisként stb. fordulunk a vevőkhöz, ügyfelekhez? Ezt a kérdést azért vetem fel, mert szlovák internetes fórumokon igen gyakran felbukkan az a bírálat és vád, hogy Dél-Szlovákiában az eladók vagy nem beszélnek szlovákul, vagy pedig „tessék”-kel szólítják meg a vevőt. A természetesen konkrét hely és idő megjelölése nélkül elmondott történet után rendszerint valamelyik fórumozó felveti, hogyan engedheti meg ezt az állam, sőt nem egy esetben az államnyelvtörvény megsértésével vádolják az ismeretlen magyar eladót. Nos, akik ezt állítják, nem ismerik az államnyelvtörvényt, s azt sem tudják, hogy ilyen rendelkezést szlovákiai törvény nem is tartalmazhat, mert az a Szlovákia által is aláírt nemzetközi egyezményt sértene. Ezzel kapcsolatban újfent Fernand de Varennest, a téma szakértőjét idézhetjük: „A közigazgatási szervek nem gátolhatják meg, hogy valamely személy vagy vállalkozás a gazdasági életben, a magánszektorban az általa preferált nyelvet használja. A szólásszabadságot sértené az a jogszabály vagy az olyan intézkedés, amely gátolná bármely nyelv használatát a munkáltató és alkalmazottja, a vállalkozó és ügyfele között ...”.

A vevőhöz először magyarul szóló eladó tehát semmiféle törvényt sem sért, csak nyilván a helyi szokások szerint jár el. A vevő magyar nyelvű üdvözlése magyar többségű településen megszokott, hiszen a boltba betérőről feltételezni lehet, hogy vagy helybeli, vagy pedig a környéken lakó magyar. Az említett jogszabályok az írott szövegekre is vonatkoznak, sőt ez esetben még az sem írható elő, hány százaléknyi kisebbségi lakosság esetén használható az adott kisebbségi nyelv. Az államnyelvtörvény (8. §, 6. bek.) is úgy fogalmaz, hogy a nyilvánosság tájékoztatására szolgáló feliratok, reklámok államnyelvűek, de utána más nyelvű szöveg is elhelyezhető. Ezt a rendelkezést egyébként például a kínai éttermek tulajdonosai sokszor meg is sértik, mert a kínai felirat az első és nagyobb betűvel is írják ki, mint a szlovákot. A kínai feliratot mi nem értjük, ezért díszítésnek tartjuk, s valószínűleg a tulajdonos is ezzel, valamint figyelemfelkeltő és identifikáló (és nem tájékoztató) céllal teszi ki. Jogi szempontból azonban a kínai felirat egy elbírálás alá esik a másnyelvű (pl. magyar, német, roma) szöveggel.

Az említett jogszabályok fényében sajnálatosnak tartom, hogy még a nagy számban magyarok lakta városokban, falvakban is sokszor csak szlovák nyelvű üzletfeliratokkal, reklámokkal találkozunk. A csak szlovák nyelvű tájékoztatás egyik oka talán az, hogy a tulajdonos úgy véli, a kisebbségiek úgyis tudnak szlovákul, s ezért elég csak egyszer, azaz az országos többség nyelvén feltüntetni, mit árulnak az adott boltban, esetleg milyen akcióik vannak. Az üzletfeliratok, a szórólapok, a tájékoztató táblák azonban nemcsak az áruválasztékról és az árleszállításokról tájékoztatnak, hanem arról is, hogyan viszonyul a cég, a tulajdonos az ügyfélhez, megtiszteli-e őt azzal, hogy anyanyelvén kommunikál vele; Törökországban a kereskedők még a turisták nyelvén is igyekeznek néhány szót megtanulni. S ez már nem jogi, hanem sokkal inkább társadalmi kérdés.