Jelfogó

Két bölcsődés beszélget: – Neked mi a jeled? – Trombita. Hát a tied? – Puska.

Két sírásó beszélget: – Ismertem a megboldogultat, szenvedélyes vadász volt, nem véletlenül ragaszkodott a család a kis márványból készült vadászkürthöz. – Ja, én meg azt hittem, hogy zenész volt az illető.

Jelek mindenütt vannak, végigkísérik az életünket; ahogy a fenti szimulált, de nem valószínűtlen párbeszéd is sejtetni kívánta: a bölcsitől a koporsóig. Igazság szerint viszont már a névadással elkezdődik az a folyamat, ahol különféle szám- és betűkombinációk, illetve képek veszik át a helyünket, s válnak személyes jeleinkké. Amelyek által aztán mások számára (be)azonosíthatókká válunk. Utána beszélni tanulunk, majd rajzolni, olvasni és számolni, elsajátítjuk az étkezés, öltözködés és viselkedés íratlan szabályait, megismerkedünk a művészetekkel, megtesszük első lépéseinket a számítógép- és internethasználat területén, felfedezzük magunknak a természet hihetetlenül gazdag és változatos világát, közlekedési táblák, vegyjelek és idegen szavak jelentésével bíbelődünk, s mindezek közben egyre több belépőkódot és jelszót vagyunk kénytelenek észben tartani – nincs a magánszférának és a társadalmi együttélésnek olyan területe, ahol ne kényszerülnénk arra, hogy – nem mindig egyértelmű – jeleket értelmezzünk.

Nem csoda tehát, hogy már jóval az információs forradalom előtt felmerült az igény egy olyan tudományág kialakítására, mely a jelekkel – azok típusaival és működésmódjával foglalkozna. Erre a filozófiai (Ch. S. Pierce) és tudományelméleti (Ch. Morris) megalapozás után a 20. század második felében került sor, ekkora vált véglegessé a jeltudomány neve (szemiotika), ekkor kezdődött meg a jelek világának céltudatosabb és módszeresebb feltérképezése, és ekkor kapott új lendületet a szerzett ismeretek különböző tudományterületeken (nyelvészet, irodalomelmélet, esztétika, szociológia, antropológia, biológia stb.) való alkalmazása is. Az utóbbi fél évszázad fejleményeit tekintetbe véve kijelenthető, hogy a jelek világának átfogó, minden típusra és (jel)rendszerre kiterjedő tárgyalása szinte kivihetetlen feladat, mert olyan fokú tájékozottságot és jártasságot feltételez, amilyet aligha várhatunk el egy kutatótól.

Mit tehet ilyen helyzetben egy szemiotikus, ha az általa művelt tudományág kérdései iránt érdeklődők számára kíván hasznos összefoglalót írni?

Kezdjük azzal, hogy egy tudományág népszerűsítése általában kétféle műfaji keretben történik: vagy egy (esetleg több) szerző foglalja össze monografikus igénnyel az adott diszciplínával kapcsolatos legfontosabb ismereteket (alakulástörténet, képviselők, kutatási területek, alkalmazott módszerek, kilátások), felhasználva hozzá az egyes ágazatok kutatóinak munkáit, vagy egy kommentált szöveggyűjteményben adják közre a legfontosabb alapszövegeket. Magyar nyelven mindkettőre van példa: Voigt Vilmos Bevezetés a szemiotikába (1977, 2008) című kiváló monográfiája egyfelől, és a Szépe György és Horányi Özséb által szerkesztett szemelvénygyűjtemény (A jel tudománya, 1975, 2005) másfelől.

De kínálkozik itt még egy harmadik út is: nem az elmélet vagy a tudománytörténet, hanem a gyakorlati alkalmazás felől közelíteni meg a jeltudományt. Erre vállalkozott Sean Hall This Means This, This Means That (2007) című könyvében, mely 2008-ban jelent meg magyarul a Scolar Kiadó gondozásában Amikor az óriáskígyó lenyeli az elefántot címmel. Akinek nem ugrana be A kis herceg ismert jelenete, s nem asszociálna a francia szerző készítette többértelmű illusztrációra, azt a kiadvány alcíme eligazítja: Kommunikáció jelekkel – bevezetés a szemiotikába.

A fiatalon, 39 éves korában elhunyt amerikai szerző, aki főként dizájnnal és számítógépes tervezéssel foglalkozott, afféle felnőtteknek szánt foglalkoztatókönyvet írt, melyben 8 fejezetbe rendezve tesz kísérletet a szemiotika 75 alapfogalmának szemléltető ismertetésére (Jelek és jelölés, Mögöttes jelentések, Fogalmi struktúrák, Vizuális struktúrák, Szövegstruktúrák, Értelmezés kérdése, A jelentés rendszere, Történetek és történetmesélés). Minden témakör előtt rövid, egyoldalas bevezető található, utána kérdésekkel kísért képek és szövegek követik egymást, a kifejtett válaszokat vagy megoldásokat pedig mindig a rákövetkező oldalon találjuk. A könyvet képjegyzék és bibliográfia zárja.

A kérdések többsége kiegészítendő, tehát bővebb kifejtést igényel, s az eldöntendőkre is általában többféle válasz adható. A szerző mindenekelőtt elgondolkodtatni akar, lassú és figyelmes(ebb) szöveg- és képolvasásra ösztönözni. Ennek megfelelően aztán találhatók a könyvben logikai fejtörők, matematikai feladványok, véleménynyilvánítást sürgető felhívások és értelmezésre ösztönző kreatív feladatok egyaránt. A felhasznált szemléltetőanyag pedig nagyon változatos: egyszerű vagy sematikus jelek (szemafor, térkép, geometriai alakzatok) éppúgy találhatók közöttük, mint klasszikus festmények és szobrok reprodukciói, kultikus filmek képkockái, reklámfeliratok, köznapi használati tárgyak vagy kuriózumszámba menő objektumok (kedvencem a fából készült inuit térkép, amely tapintással olvasandó). Botticellitől Duchamp piszoárjáig, versidézettől a fiktív képeslapig (melyet Derrida írhatott volna Barthes-nak), Braille-írástól az étlapig – ilyen tág körben mozog Sean Hall szemiotikai példatára.

A szerző nem filozófusoknak vagy végzett bölcsészeknek szánja könyvét; ennél szélesebb (a laikusokat is magába foglaló) olvasótábort céloz meg, ezért igyekszik közérthetően, világosan fogalmazni. Ez nagyrészt sikerül is neki, csak egy-két példa esetében éreztem úgy, hogy a közérthetőség a szakszerűség rovására ment. Ilyen a poétikai funkció magyarázata („A poétikai funkció nem kifejezetten a költészethez kötődik, inkább a nyelvhasználat kreativitásához és esztétikumához.” – 100.), a denotatív és konnotatív jelentés közti különbség leírása („A beszéd értelmezése szempontjából nemcsak azt fontos tudni, hogy az emberek mit mondanak [denotáció], hanem azt is, hogyan mondják [konnotáció].” – 118.) vagy a szív közhelyes hasonlatként való meghatározása (36.). Roland Barthes-ot pedig, úgy gondolom, túlzás filozófusnak nevezni (96.); kétségtelen, hogy műveinek műfaji skálája a szigorú tudományossággal megírt tanulmánytól és az aprólékos szövegelemzéstől a pamfleten át a kritikus vagy vallomásos hangú esszéig és naplóig ível, mégis szerencsésebb lett volna őt – már csak a kontextus miatt is – szemiotikusnak vagy szemiológusnak nevezni, ahogy tette ezt ő maga is (bár nem mindig szívesen), ha önmeghatározásra kényszerítették.

A felsorolt példák sokfélesége is jól tükrözi a jeltudomány interdiszciplináris jellegét, azt, hogy a kultúra legkülönfélébb területeivel foglalkozó társadalomtudományokból merít inspirációt. De ez fordítva is igaz: a szemiotika a jelszerűség, a jelentésteremtés és -feldolgozás, illetve a kommunikáció szempontjából tud újat vagy mást mondani például a nyelvről, a gasztronómiáról, a divatról, a reklámokról, a művészetekről vagy az állatok közötti információcseréről. Bármilyen sokféle dologgal foglalkozik is, mindig csak egy meghatározott aspektus, a jelezés érdekli.

A kutatások széttartó jellege egyaránt tekinthető a szemiotika gyenge és erős oldalának. „A gyenge pontot az jelenti – írja Hall –, hogy a szemiotikának nincsen olyan ismeretanyaga, amelyet megcáfolhatatlannak tekinthetünk. Erőssége viszont, hogy ennek hiánya meghagyja a gondolkodás szabadságát, nem szűkíti le a szakirodalom érdeklődési körét, és teret ad a jelentések kutatásának” (173.), s az újszerű módszerek alkalmazásának. Ezért is buzdít a szerző a jeltudomány „aktív” művelésére, a bennünket körbevevő jelek folyamatos újraértelmezésére, mert szerinte „sokkal szórakoztatóbb úgy szemlélni a világot, hogy tennünk is kell valamit azért, hogy megértsük”. (34.)

(Sean Hall: Amikor az óriáskígyó lenyeli az elefántot... Ford.: Jámbor Noémi Katalin. Budapest, Scolar Kiadó, 2008)

Benyovszky Krisztián