Jegyzetek a fikció margójára

Jegyzetek a fikció margójára – ez a címe Orbán János Dénes Vajda Albert csütörtököt mond című novelláskötete egyik ciklusának, illetve történetének, utal ugyanakkor a könyv több más írásának jellegzetes, visszatérő problémafelvetésére is. Mi a (történeti) valóság, és mi a fikció? Hol húzódnak a határok? Vannak-e, s ha igen, mennyire átjárhatóak? Milyen szerepet töltenek be életünkben a fiktív szövegek, pusztán szórakoztatnak, a játékos mássá levés lehetőségét teremtik meg, vagy fontos egzisztenciális vonzatuk is van? Ezért lehet a kötet nevesítve, utalásokon és idézeteken keresztül megidézett főhőse éppen J. L. Borges, a fikció apologétája, az irodalmat egy folytonosan íródó és újraíródó nagy Könyvként, az univerzumot egy végtelen Könyvtárként, életünket pedig fiktív történetként szemlélő „misztifikátor”. S ezért bukkannak föl olyan műfajok és szerzők a kötet elbeszéléseiben, melyekre/akikre fokozottan jellemző, hogy ötvözik a történelmi hitelességet és a legendás fantasztikumot (geszta), az autobiografikus, tudatalatti elszólást és a regényes fikciót (Makkai Sándor: Ördögszekér). A novellák szereplőinek sorsa gyakran egy szöveg (helyes) értelmezésétől függ, illetve attól, hogy mely irodalmi hőssel és szereppel is azonosítják magukat (A rózsa és a vers). A textuális világokról nyert és a valós életünkben szerzett tapasztalatok át- meg átjárják egymást. Vannak versek, amelyek utólag próféciának bizonyulnak (A név és az álnév), és olyan elveszett vagy sosemvolt könyvek, melyek megmaradásuk esetén megváltoztatták volna a történelem folyását. De megsemmisülésükkel is „szolgálatot teljesítettek”, hisz nélkülük „nem születhetett volna meg az elveszett könyvekről szóló irodalom megannyi csodálatos darabja”.

A másik csoportba tartoznak azok a novellák, melyek a leginkább bizonyítják, hogy Orbán János Dénesnek nemcsak költészete, hanem novellisztikája is a paródia, az imitáció és a szöveg-, illetve stílusközi, műfajközi játék jegyében alakul. Erre a kötet műfajt jelölő alcíme utal: próz. A nagy P parodikus túlzásaival is mesteri fokú megidézése Csáthnak, a Napló szűkszavúan kérkedő kanos elbeszélőjének, a test és a morfium kínálta mámort megörökítő tényszerű, hideg stílusának. A Napszerű egy minimalista stílusimitáció, mely a köznapiság, a szürke középszer, az élet monoton menetelését tematizáló irányzat elmetszett, kopogós mondataira játszik rá, a szavak ismétlésének túlzásba vitt eljárásával és egy nyers zárlattal érve el komikus hatást. A Dargli egy tolvajnyelven írt börtönbeszámoló, A zákhányos csuda pedig egy székely nyelvű góbétörténet, melyben feltűnik egy (ha nem a legnagyobb) erdélyi újraíró, Kovács András Ferenc is, akire reábízatik egy elveszett verses regény „újracirkálása”, merthogy „se csál egyebet, örökkétig csak mind másnak képzeli magát, s most eggyel több izé mit számít nekije?” A Nagycsütörtök annyiban kivételes vállalkozása a szerzőnek, hogy egy verset transzformál, fordít át novellává. Történetté „teríti ki” és szövi tovább Dsida Jenő költeményét, ezáltal adva róla egy sajátos interpretációt.

Az X. Y. B. az újraíró című novellában rekonstruált vita az olvasót is válaszút elé állítja. Döntenie kell: vagy egyetért azokkal, akik „az újraírást felülbírálásként és plágiumként fogták föl, és hevesen tiltakoztak az ellen, hogy egy akárki fölül merje bírálni a hagyományt és a szent klasszikusokat”, vagy pedig arra az álláspontra helyezkedik, hogy X.Y.B./O.J.D. „megvalósításai, kombinációi igen gazdag fantáziára vallanak, nem beszélve a formai és stilisztikai bravúrokról.”

(Orbán János Dénes: Vajda Albert csütörtököt mond. 2. kiadás, Kolozsvár, Erdélyi Híradó 2000)