Japán család otthonában

A négy, nevezetesen Hokkaido, Honshu, Kyushu és Shikoku elnevezésű főszigeten, valamint a 3300 kisebb szigeten, illetve szigetecskén elterülő Japán, melynek összterülete 337 643 négyzetkilométer, míg lakóinak száma 120 millió, jelenleg a világ leggyorsabban fejlődő és változó országai közé tartozik. Világvárosain, valamint korszerű ipari termékein túlmenően azonban műemlékekben és természeti szépségekben is rendkívül gazdag. A mintegy 26 000 kilométer hosszú partszakaszának változatossága, a hegyekből lerohanó patakok, a hegyi tavak és vízesések sokasága csak fokozza a szemet-lelket gyönyörködtető látványt. A természeti szépségek igazi, ősi arculatát a nemzeti parkokban csodálhatjuk meg, melyeknek összterülete 2 millió hektár, míg számuk nem kevesebb, mint 23.

SZUPEREXPRESSZEK

Még mielőtt Tokióból elindulnánk Oszaka felé, hogy megcsodáljuk az ország műemlékeit, valamint természeti szépségeit, egy rövid utazást teszünk Kamakurába, abba a városba, amely oly nagy szerepet játszott az ország történelmi, kulturális és művészeti életében, hogy egy korszakot neveztek el róla, s ahol még ma is mintegy 65 buddhista templom és 19 sintó szentély emlékeztet műkincseivel a letűnt idők dicsőségére. Az ide látogató számára a legnagyobb élményt a Kótokuin-templom közelében emelkedő kamakurai Nagy Buddha bronz szobra nyújtja, melyet 1252-ben emeltek, s melynek magassága eléri a 13 métert, súlya pedig nem kevesebb, mint 103 tonna. Végtelen nyugalmat sugárzó alakja kezeit ölébe kulcsolva bölcs mosolyával a buddhizmusba vetett rendületlen hitet sugározza. A szobor láttán mind az öregek, mind pedig a pajkosabb fiatalok is megéreznek valamit a természet szépségével ölelkező emberi szellem alkotásának nagyságából, amire egyébként az idegenvezető buddhista pap kezében levő tábla is figyelmeztet: „Idegen, ne feledd, hogy korszakok tiszteletétől megszentelt területen állsz. Buddha temploma ez és az örökkévalóság kapuja, ezért tisztelettel lépj be.” Még mielőtt azonban visszatérnénk Tokióba, egy kis kitérőt teszünk a közeli Tsukuba tudományos-kutató központba – ahol 1985-ben az EXPO ’85 Világkiállítás került megrendezésre –, hogy megcsodáljuk fantasztikusan modern épületcsodáit. Az egyik pavilon előadótermében aztán valóban szinte elképzelhetetlen eseménynek lehetünk tanúi: az emelvényen ülő robotember ugyanis az egyik önként jelentkező látogatóval kötetlen beszélgetést folytat angol nyelven a legkülönbözőbb témakörben. A hallgatóság legnagyobb meglepetésére aztán a beszélgetés befejeztével átnyújtja az illetőnek a társalgás közben lerajzolt portréját.

Visszatérve Tokióba rövid pihenés után az Új Tókajdó vasútvonal állomására igyekszünk, ahonnan a világ leggyorsabb vonatai, a minden kényelemmel és biztonsági berendezéssel ellátott szuperexpresszek indulnak, majd száguldanak Oszaka felé, jelenleg – 1975 óta – egészen a legdélibb fekvésű Kjúsú-szigeten levő Fukuokaig, ahová a mintegy 1069 kilométeres távolságot 6 óra 56 perc alatt teszi meg. Naponta Tokióból 28 szuperexpresszt, 39 gyorsvonatot és 67 személyvonatot indítanak ezen a vonalon. A Hikari (Fény) elnevezésű álomexpressz, melynek utasai vagyunk, 215 kilométeres óránkénti sebességgel 3 óra 10 perc alatt teszi meg az Oszakáig tartó 515 kilométeres utat, s mindössze Nagojaban és Kjótoban áll meg. Mivel az ajtók önműködőek, akár végigjárhatnánk az egész szerelvényt, a büféből telefonálhatnánk is, mi azonban, tiszta idő lévén és a Fudzsi–Hakone–Izu nemzeti parkon át haladunk, inkább elgyönyörködünk a japánok által szeretve imádott fenséges és gyönyörű hegyóriás, a Fudzsijama szépségében, melynek 3776 méter magas hófödte vulkáni csúcsa a japánok szemében még napjainkban is áhítatos tisztelet tárgya, s amely bár 200 éve nem tört ki, addig viszont 18 alkalommal tartotta rettegésben a környék lakóit. Közben azonban gyorsan rohan a vonat és az idő, majd pedig egy kellemes csengésű hang bejelenti, hogy vonatunk pontosan érkezett, majd pár köszönő és búcsúzó szó után szerelvényünk másodpercnyi pontossággal megáll az oszakai pályaudvaron.

De nem hiányzik a vendéglő és cukrászda sem, ami pedig legértékesebb, az a gyönyörű kilátás a Ginzára és környékére. Lefelé menet a 7. szinten viszont mozi, képtár, kiállítóterem, vendéglők, virágok sokasága, kozmetika, fodrászat ejt bámulatba. Innen aztán tovább ballagunk lefelé, nézegetve, ízlelgetve az egyes szinteken felhalmozott ismert vagy teljesen ismeretlen áruk hatalmas választékát. A bőséges árukészleten túlmenően minden szinten található étterem, nyilvános telefonfülke, kitűnő mosdó, sőt pihenőszoba is, s így az áruház látogatója nemcsak vásárolhat és szórakozhat, hanem egyszersmind kipihenheti az ezekkel járó fáradalmakat is.

A VALLÁS

A város és lakóinak élete viszont elképzelhetetlen az ősi eredetű japán vallás, a sintó, valamint az Indiából „importált” buddhizmus szertartásai és szentélyei nélkül. Mivel a sintó vallás főként a természeti erők, a császár, a szülők, az ősök és kiváló egyéniségek, főként tudósok tiszteletén alapul (az utóbbiakat lényegében szentekként tisztelik), szentélyeik többnyire parkokban vagy kertekben épültek fel, melyek közül alkalmunk adódott meglátogatni a haladó szellemű Meidzsi császár tiszteletére emelt sintóista szentélyt a hozzá tartozó emlékparkkal, a híres Nőszirom kerttel, valamint a benne legelésző szelíd őzekkel. Ugyanakkor az Aszakusza buddhista templomot kettős kapu választja el az állandóan nyüzsgő negyed világától. Amint azt ismerőseinktől megtudtuk, a japánok vallási toleranciájára jellemző, hogy számos család mindkét vallás követőjének tartja magát, s legtöbbjük az esküvői szertartást a sintó, míg a temetésit a buddhista egyház előírása szerint tartja meg. Ugyanakkor a keresztény-katolikusok számaránya az évszázadok óta tartó missziós tevékenység ellenére alig éri el az összlakosság 0,3 százalékát. Természetesen Tokio egyszersmind a tudományok, s általában a kultúra központja is. E vonatkozásban nem kis büszkeséggel töltött el, amikor a Tokio Egyetemen tett látogatásom során megtudtam, hogy a japán egyetemi fogorvosi képzést egy magyar származású tudós, Ottory Lajos egyetemi tanár szervezte meg 1888–89-ben.

A VENDÉGLÁTÁS

Mivel a nagyarányú fejlődés, mondhatnám úgy is, hogy bizonyos elnyugatiasodás következtében Japánban a társadalmi élet jelentős része az éttermekbe tevődött át, nagy megtiszteltetésként értékeltem idegenvezetőnk készségét, aki kieszközölt számomra egy meghívást az egyik külvárosi család otthonába. Természetesen már előre áttanulmányoztam számos előírást, illemszabályt és egyéb hasznos apróságot, aminek már a belépésnél igen nagy hasznát vettem. Bár nem vagyok kimondottan magasabb növésű, ha nem vigyázok, könnyen beüthettem volna fejemet az ajtótokok szemöldökfájába. Az előszobába érve többszöri udvarias meghajlással üdvözöltük egymást, fél szemmel gondosan ügyelve arra, hogy meghajlásunk legalább olyan mély legyen, mint a vendéglátóké. Mivel Japánban nagy kultusza van a névjegyeknek, következett ezek kicserélése. Természetesen cipőnket az előszoba cipőtároló szekrényében hagytuk, mivel illetlenség lett volna cipőben belépni a szobába, sőt mi több, a tatamira (gyékényszőnyegre) még papucsban sem szabad, csak harisnyában.

Miután beléptünk a szobába, első dolgunk volt átadni vendéglátóinknak ajándékainkat, amit ők, ugyancsak az illemszabályoknak megfelelően, azonnal viszonoztak. Az igazsághoz természetesen hozzátartozik, hogy az ajándék értéke nem lényeges, fontosabb az ízléses csomagolás. Miután átestünk az említett formaságokon, letelepedtünk az alacsony asztalka melletti ülőpárnákra, egészen pontosan kissé a sarkunkra támaszkodva letérdeltünk, bár ma már nem számít illetlenségnek testhelyzetünket kissé változtatni, ha közérzetünk úgy kívánja. Természetesen vigyáznunk kellett az étkezésnél is, mivel ha a vendég mindent elfogyaszt, újra tesznek a tányérra, ezért egy kis maradékot mindig hagytunk tányérunkon. Mivel üres erőlevest kaptunk, marokra fogva a csészét, a levest az utolsó cseppig kiittuk. Tekintettel arra, hogy az italból magunknak sohasem tölthetünk, csak társainknak, és akkor, amikor még nem teljesen üres a pohár, erre is nagyon vigyáztunk. Talán nem szükséges hangsúlyoznom, búcsúzásunk sűrű hajlongással ért véget.