Jakab Róbert: Húsz év a magyar Stukkerrel

A pozsonyi Astorka Színház művésze ezúttal is boldogan utazott Budapestre, s bár bevallása szerint nem igazán ismeri a várost, a Rákóczi úton székelő Szlovák Intézettől a BajcsyZsilinszky úton levő Toldi moziig, a karnevál színhelyéig gyalog tette meg az utat, hogy a Bazilika előtt, az esti esőben kedvére szelfizhessen. 

Mi az oka annak, hogy ilyen ritkán látogat el Budapestre? Nem szeret vezetni, vagy inkább kimozdulni otthonról? 

De igen, szeretek, csak dolgozni is nagyon. Évad közben a színház nem enged, nyáron pedig másfajta elfoglaltságaim vannak. Örülök, ha a kedvesemmel eljutok a tengerhez, de ott sem töltünk hosszú heteket. Szégyellem, de Budapestet alig ismerem. A belvárosban is el tudnék tévedni. A legjobban természetesen annak örülnék, ha színészként is használhatnám a magyar nyelvtudásomat. Szlovákul ugyan gyorsabban és könnyebben fejezem ki magam, de egy kis gyakorlással magyar nyelven is menne a játék. Egy biztos: amint átlépem a már csak képzeletbeli határt, felgyorsul a szívverésem, hiszen magyar szülők fia vagyok. 

Pozsonyban is ugyanígy érez? 

Anyicska,abarátnőm,akivelkétés fél éve élünk együtt, gyakran mondja, hogy ha akarnám, akkor sem tudnám leplezni magamban a magyarságomat. Ami a szívemen, az a számon. Nagyon nyitott vagyok, sokszor túlontúl őszinte, szókimondó. Nem hallgatom el a véleményemet. A hangulatom pedig gyorsan változik. Igyekszem visszafogni magam, diplomatikusan fogalmazni vagy viselkedni bizonyos helyzetekben, de nem mindig sikerül. A szlovákokra, legalábbis a környezetemben, nem jellemző ez a fajta nyitottság. Ők máshogy kommunikálnak. Átgondoltabban. Én meg lobogva, nagy hévvel, széles mellel szólalok meg. 

Hasonló természetűnek gondolom a társait is, akikkel a Stukkert játssza. Lukáš Latinákot, Marián Miezgát, Juraj Kemkát és Vladimír Kobielskyt. Utóbbi ereiben folyik is némi magyar vér. 

Szerintem a többiek is szívtak már magukba valamit a magyar vérmérsékletből. Talán épp a Görgey-darab révén. 

Ön milyen emléket őriz az évekkel ezelőtti pesti színházi vendégszereplésről? Azt megelőzően ugyanis már több világvárosba elvitték az előadást, a magyar közönség azonban több mint tízéves késéssel láthatta. 

Kivételes este volt az. Boldogok voltunk, hogy Eszenyi Enikő meghívására magyar szerző darabjával vendégszerepelhettünk azon a színpadon, ahol a múltban olyan legendás előadások születtek. És hogy személyesen is megismerkedhettünk Görgey Gáborral, aki az előadás után azt mondta: sok helyen bemutatták már a világban ezt a darabját, de a mi játékunkat, Peter Mankovecký rendezését már az első percekben a szívébe zárta. Majd hozzátette: nagy örömmel tölti el az is, hogy olyan sok nyelvre lefordították a darabot, de szomorú, hogy még mindig aktuális, hiszen a hatalom mechanizmusa évszázadok óta nem változik. 

Chicago után hol vendégszerepeltek az előadással? 

Két évvel ezelőtt Londonban. Ott is úgy fogadtak bennünket, mint Amerikában: a szlovák kultúra nagyköveteiként. Pedig magyar szerző művét vittük el nekik. Bárhol játsszuk is a darabot, a végén mindig ott maradunk a színházteremben, elbeszélgetünk a nézőkkel, és nemcsak az itthoni eseményekről, hanem arról is, amiről a darab szól. Mindenütt nagyon hálásak, hogy ilyen értékes alkotással ismertettük meg őket, hiszen itthoni kollégáink általában olcsó humorral szórakoztatják őket. 

Húsz éve, hogy bemutatták a darabot, s azóta is folyamatosan játsszák. Ez a sikersorozat párját ritkítja a szlovák színház történetében. Januárban meg is ünnepelték a két évtizeddel ezelőtti premiert. Nem is akárhogy! 

És nem is akárhol! Ott, ahol először látta a közönség. A színművészeti főiskola „kápolnájában”. Lukáš Latinák szervezte meg az estét. Mivel csak negyven ember fér be a terembe, azokat hívtuk meg, akik velünk kezdtek a színművészetin plusz a vezető tanárainkat, Martin Hubát és Emília Vášáryovát. Senki semmit nem sejtett. Úgy kezdtük el az előadást, mint mindig. Feltérdeltünk a székre, aztán Cuki szólt K. Müllernek, hogy hozza az asztalt, a pezsgő már be volt készítve, s akkor kiléptünk a szerepünkből, és bejelentettük: „Itt ma nem lesz előadás, beszélgetni jöttünk, nem játszani.” Ez mindenkit meglepett, de mindenki jól fogadta. Mondtunk pár szót a jubileummal kapcsolatban, majd elkezdődött egy kellemes hangulatú társalgás, és mind az öten felelevenítettük a húsz évvel ezelőtti emlékeinket. 
 

A tragikus körülmények közt elhunyt Peter Mankovecký kivételével mindenki ott volt a csapatból. 

Manky is velünk volt. Üresen hagytunk egy széket a nézőtéren, egy égő gyertyát tettünk rá, és koccintottunk a kedvenc konyakjával. 

Martin Huba és Milka Vášáryová hogyan fogadták az el nem játszott előadást? 

Velük együtt léptünk vissza húsz évet az időben, ami számukra is izgalmas helyzet volt. Nagyon meghitt hangulatban töltöttük el az estét, felidézve sok emléket, pályakezdésünk nehézségeit, a vizsgaelőadások bonyodalmait, a Stukkerrel aratott első, kirobbanó sikerünket. Életem nagy vágya, hogy túl a hetvenen én is olyan friss legyek majd lelkileg és szellemileg, mint egykori tanáraink. Remek formában vannak mindketten. Derűsek és még mindig lobognak, mert imádják a hivatásukat. Ők nem fognak kiégni soha. Tűz van bennük, és táplálják is magukban folyamatosan. Hajtja őket a kíváncsiság, érdekli őket a világ, gyermeki lélekkel szemlélik a történéseket. Mindketten példamutatók számunkra. 

A nyitrai színházi fesztiválon 1998 őszén a Stukkernek köszönhetően az évad felfedezettjei voltak. Mind az öten. 

A következő évben is felfedeztek bennünket. Akkor a Szentivánéji álomért kaptunk díjat Nyitrán. 

Most az Egy szöszi szerelmeit mutatták be az Astorkában, egy fiatal rendezőpáros, Lukáš Trpišovský és Martin Kukučka, vagyis a SKUTR színpadra vitelében. Mennyi köze van az előadásnak Forman legendás filmjéhez? 

Nagyon kevés. Csak az alaptörténetet őriztük meg. Egy fiatal lány eltéved a nagyvárosban, miközben a szerelmét keresi. Rögtön a próbák elején tisztáztuk: nem a film színpadi változata lesz az előadás. Értelmetlen lett volna színpadon ugyanazt megmutatni. A téma tetszett meg a rendezőknek, ahhoz kötötték a maguk poétikáját. Én Tondát játszom a történetben, akitől jegygyűrűt kap a Szöszi. Jó csapattagnak lenni egy ilyen előadásban. Egyedül a Szöszit alakító Dominika Zeleníková mondhatja magát főszereplőnek, mi, többiek a történet egyenrangú részesei vagyunk. 

Dominika Zeleníková játssza a Léna főszerepét is. Ezzel a filmmel jutott most el Budapestre. Nem egy rokonszenves férfit, hanem egy mocsok alakot játszik benne. 

Egy tizenhét éves lány felnőtté válásának története a film, átszőve a fiatalok kaland- és szabadságvágyával. Én a tanára vagyok a lánynak, aki megerőszakolja őt. 

Tegyük hozzá: a film még a nők szexuális zaklatása ellen tiltakozó #metoo kampány előtt készült. 

Igen, a kampány később kezdődött. Tereza Nvotová és a forgatókönyvíró Barbora Námerová eleve a fiatal lányokon elkövetett erőszakról akartak beszélni. A statisztikák szerint ugyanis sokan úgy gondolják, hogy az erőszak általában sötét parkokban történik, ahol megjelenik egy öregúr, és mezítelen testén szétcsapja a kabátot. A legtöbb erőszak azonban zárt térben, sőt családon belül történik. A mi esetünkben is otthon, korrepetálás közben kerül rá sor, amikor a matektanár anélkül, hogy a lány kiprovokálná, él a helyzet kínálta lehetőséggel. Tereza azt mondta, azért választott engem a szerepre, mert rokonszenves arcot keresett, olyan fazont, akiről senki sem gondolná, hogy képes ilyesmire. Léna eltitkolja a traumát, és öngyilkosságot kísérel meg. Terezát az is érdekelte a történetben, hogy milyen rendszerbe kerül, amikor beviszik a pszichiátriára. Az erről alkotott véleménye is ott van a filmben. 

Milyen volt az a napja, amikor arra ébredt, hogy ma hivatásból erőszakolni fogok? 

Fura. De rögtön eszembe jutott Milka Vášáryová egyik tanácsa, még főiskolás koromból. „Csináljuk komolyan a színészetet, de sose vegyük komolyan!” Ezt egy életre megjegyeztem. De így is két napomba telt, míg kivertem a fejemből, hogy mit csináltam. 

Egy ilyen alakítás után talán nem kell sokáig várnia a következő filmszerepre. 

Egyelőre nem kaptam újabb ajánlatot. Pedig nagyon vonz a filmezés. De egy hat-nyolc részes, nívós minisorozatban is szívesen részt vennék. 

S ha magyar filmbe hívnák? 

Annak örülnék a legjobban. Évek óta erre várok. Nincs széles körű áttekintésem a mai magyar filmről, azokról tudok csak, amelyek díjat kaptak valahol a világban. Pedig gyakran nézek magyar tévéadást. Még főzés közben is, az megy a háttérben. Otthon, a szüleimnél, a Nyitra melletti Csiffáron is mindig a Magyar Televízió műsorait néztük. 

Nem is kapott még soha ajánlatot magyar filmesektől? 

Nem tudnak rólam. Nem jelentkeztem még be egyetlen magyar ügynökséghez sem. De pár évvel ezelőtt megtaláltak lengyel filmesek. Magyar srácot kellett volna játszanom, de nem tudtak egyeztetni a színházzal. Pedig csak egyetlen napról volt szó. Lengyelországba kellett volna utaznom. Nem jött össze. De reménykedem.