Íven innen, íven túl...

A zsűritagok feladata kordában tartani a szubjektív, tudat alatt is (meg azon túl is? – azon túl nem!) elfogult érdekelteket. Mindenki számára elfogadható eredmény. Van-e ilyen? Nem tudom, de talán egy konszenzusos eredmény, az mindig van. Végeredmény mindenképp. Ez a verseny lényege! Ez a verseny lényege?

Színvonalról, többen, másképp is
Két és fél nap alatt van lehetőség arra, hogy több embert megkérdezzen a szemlélődő: milyen a színvonal? Meg is kérdezi. Míg az egyik szerint igen erős bizonyos kategóriában (megjegyzem, hét kategóriát lehetett végigkóstolni), addig a másik számára gyenge. Szemlélődőként idén egy-két kivételt leszámítva nagyon kiugró teljesítményt nem láttam. Statisztikailag kimutatható: fogy a magyarság lélekszáma Szlovákiában, kevesebb az érdeklődő diák. Nem az olvasással szocializálódnak ma a gyerekek, a felnőtteknek pedig kevés az idejük, lehetőségük korlátozott. Egyfajta hiányérzet maradt bennem, hiányérzete a kiugró, a több kimagaslóan jó teljesítménynek. Azok a régi szép idők! Amikor nem tíz aranysávot, de tíz gyémántsávot (ilyen nincs ugyan, de miért ne lehetne?) tudott volna kiosztani az akkori zsűri.

Kicsik és nagyok
Mindenképpen tisztelet jár azért az emberfeletti munkáért, amit egy pedagógus egy-egy versmondó kisdiák nevelésére fordít. Az elismerés a kisdiákot is ugyanúgy megilleti. Miként a nagyobbakat is. Személyes tapasztalat: az egyik elődöntőn volt, aki az érettségi írásbeli leadása után sietett a megmérettetés színhelyére verset mondani. Nincs könnyű dolguk, mert kilógnak a sorból. Korosztályuk érdeklődési irányvonala nem éppen irodalmi. Helyenként kifejezetten kórosnak tartják, ha valaki szövegmondással foglalkozik. Ám míg egy gimnazista, középiskolás felvállalja ezt a másságot, addig boldog a költő, és jól érzi magát a szemlélődő verset szerető ember.

Dusza István jutott eszembe a verseny záróestjén, az ő mércéje. A kemény, minden érdek feletti, szigorúan szakmai, de mégis mélységesen emberi mérce. Ha versmondást teljesítményként kell értékelni, akkor piszok nehéz helyzetben van az értékelő. Kritériumok ugyan vannak, de emberhúsból, érzésből van, aki magára vállalja a döntés, a bíráskodás ódiumát. Érdeket azért nem írtam, mert feltételezem, az nem kritérium. Bár lehet, más úgy gondolja, ez is előfordulhat, előfordulhatott. Nem hiszem. Merem remélni, nem. A gálán végighallgatott produkciók (kérdés: produkciónak kell-e lenni egy vers elmondásának?) alapján azt kell írnom, a léc átugortatott, de a léc kíméletes magasságban tétetett fel egynéhány kategóriában. Ez nem rosszallás, csak ténymegállapítás.

Kicsik öröme
Az egészen kicsik, tehát az I., II. és a kicsit nagyobbak, a III. kategória versenyzői bár a legjobb formájukat igyekeztek hozni, de hát a lámpaláz... Ők még nem méregették egymást ellenfélként, barátkoztak. Nekik ez világnyitás, egy ajándék csoki is öröm, és a tanító néni simogatása felér az első díjjal. A barangolás a szöveglabirintusban: csodákkal teli felfedezés. Az azonban nagyon veszélyes és lehangoló, amikor a felkészítő tanár kérlelhetetlen elvárásával szembesül a gyerek. Az öntudatosabb, kamaszkor és felnőttkor határán lévők vagy ezen túliak persze már maguk is teljesítményben gondolkodnak. A siker kényes-kéjes ital, aki egyszer meghörpinti vagy csak látja, más hogyan merítkezik benne, nagyon nehezen szabadul meg a kísértésétől. Pedig jó lenne, ha a versmondás az előadónak egyszerűen csak belső öröm, a hallgatónak pedig ajándék lenne.

Ív árnyékai és derűi
Szövegek. Választásuk. Mi, mikor, kit, hogyan, miért szólít meg? Mit tud belőle átsugározni? A befogadó? A hatás? Kell, hogy legyen mindkettő. Idén meglepően sok jó, korábban ritkán vagy egyáltalán nem hallott szöveg került színpadra. Teljesen hibás értelmezés nem igazán fordult elő. Viszont remek, soha nem hallott újraértelmezések is születtek, de kevés. Például Arany János Vörös Rébék 1. helyet hozó interpretálása Gardenö Klaudiától és Wass Albert Halál c. versének nagyon egyedi, jelentős hozzáadott értéket mutató előadása Nagy Gábortól maradandó élmény. De a többiekről sem írhatom azt le: futottak még...

Líra, kisszínpad, na most mi
Bár egykor pontosan, érzékletesen megfogalmazták a szervezők, mi is az a lírai színpad, idén a meghatározott kereteknek a szétfeszítése volt látható. Nagyon vegyes (színes?) volt a paletta. DE! Sokszor a kevesebb több! A közönséget megfogó (manipuláló?) fogás, trükk bevetése, fülbemászón kedves, olykor érzelmes (érzelgős?) zenei aláfestéssel ugyan lírai színpad-e? Vagy sem? Engedje szabadjára a befogadást és interpretálást a zsűri vagy szorítson rajta? Kérdések, amelyekre meg kell találni a választ. A keretek szorítanának, a mértéktelen szabadság pedig vékony jég.

Vers zenésítve, zene vers kísérettel
A fentebbi alcím szintén az egyensúlyra (vagy annak hiányára) utal. Mert az biztos, hogy zeneileg izgalmas, kísérletező, jól hallgatható, tiszta hangon szóló produkciókat értékelt a zsűri. Kivétel nélkül. Csak... Min legyen a hangsúly? Szövegen? Zenén? Mindkettőn? Mindkettőn! Az idei résztvevők egyedi, bárhol és szívesen hallgatható előadást hoztak. Befogadás kérdése, értelmezés kérdése: vers – zenésítve vagy zene – verssel kísérve. A színvonal egyébként magas, egyre emelkedőbb, mondhatni: érett alkotók érkeztek.

Gyújtópont és ami kiolthatja
Nem szokásom egy rendezvény szervezési hátterét elemezni. Most azért tartom fontosnak, mert minden az anyagiakon múlik. Értesüléseim szerint az idei fesztivál igényelt és indokolt költségvetését alaposan megnyirbálták. (5000 euróval kevesebb pénzt nyert az igényeltnél?!) Mi ez? Hiányzott a lobbi, a nagyobb odafigyelés, vagy a hatalom arroganciája?

Záróra
Gálát szervezni nem könnyű. Sikeres gálát még nehezebb. Helytelenül leírt nevekkel, összekevert sorrenddel, kínos helyzetbe hozott műsorvezetőkkel és versenyzőkkel, magyarázkodó zsűrivel nem tud mit kezdeni a közönség. Legyen feledhető! Ahol dolgoznak, ott hibáznak is. Inkább a felemelő pillanatok maradjanak meg! Maradjon meg a jó szándék, a versnek papírsírból való feltámasztására tett mindennapi kísérlet. Ami elmúlt, megváltoztathatatlan, ami lehet, az formálható. Alázattal, tisztességgel. Ahogyan Nagy Gábor mondja a verset. Akinek Gál Tamás színművész nyújt abban segítséget, hogy hanghordozón megjelenhessenek legkedvesebb, eddig elmondott és új versei. Nagy Gábor profivá érett. Talán elbírná a fesztivál, ha jövőre már így hívnák meg. Szép lehetne az ő alázatos és tiszta versmondásával kezdeni és lezárni a XX. Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondók, Énekelt Versek és Lírai Színpadok Versenyét. Meghirdették! Köszönöm. Szemlélődni el kell majd jönni. (Még valami: műszaki feltételeket, lehetőleg jobbakat a művházban. Nagyon kell!) Aki elmegy egy két és fél napos, feszes programú versmondó fesztiválra – mondjuk versszerető kívülállóként –, az általában örülni tud annak, hogy legkevesebb kétszáz versenyzőt, majdnem ugyanannyi helyi érdeklődőt, színvonalas kísérőprogramokat lát, él meg. Ha be kell számolnia ilyen eseményről, sokkal nehezebb helyzetben van. A jót ugyanis hajlamos automatikus velejáróként elfogadni, míg a hibákat felnagyítva, sarkítva éli meg.