„Itt most a nincs van” (PGy)

Írtam már egy cikksorozatot a szlovákiai magyar kultúra helyzetéről, lehetőségeiről, ennek bővített változata még több érvvel megjelent tanulmányként, néhány kérdést feltettem a SZMÍT közgyűlésén – de sajnos eddig senki nem méltatott válaszra. Ezért kissé élesebbre vettem a stílust, s provokatívan, pamfl etszerűen közelítettem a témához. Ez volt az a bizonyos írás, amelyre reagáltál. Válaszodat azonban a sértettség retorikai megnyilvánulásai uralják, a személyeskedés, ami, ugye, ellehetetleníti az értelmes beszélgetést. Ráadásul írásod érdemben nem is szól hozzá a felvetett témákhoz. Mintha a szlovákiai magyarok (ezek után nyilvánvaló: velem együtt) az irodalom területén is képtelenek lennének a párbeszédre ilyen-olyan érdekek miatt. Pedig „komplikált megnemértések esetén /…/ legnagyobb szolgálat az őszinteség és elfogulatlan jóhiszeműség” (Babits Mihály: A kettészakadt irodalom. Nyugat, 1927/7.).  Röviden összefoglalva, szóban forgó írásom azért kritizálta a SZMÍT-et, mert etikailag nem tisztázott még a saját magához való viszonya sem (ide tartozik a fiatal tagok problémája is), mert ideológiailag zagyva és szakmailag nem ütőképes. Elképzelhetőnek tartom, hogy kritikus mondataim valakiket eltaláltak – de hát ez a kritika feladata. Vagy nem, kedves Zoli? Nem értem például, a felvetett problémákhoz mi köze van az olyan személyeskedő kérdésnek, hogy: „Tudod-e, mi történik egyegy Texttúra elnevezésű rendezvényen?” Pláne még ha azt is tudni véled (felkiáltójellel), hogy egyszer sem jártam ott. Ha esetleg azt kérdezted volna, hogy „Zsolt, hiszel-e az új olvasók megnyerésének konzervatív technikáiban?”, akkor arra azt mondhattam volna, hogy „Nem nagyon”, és beszélhettünk volna ennek miértjéről.  Megítélésem szerint a következő kérdések sem tartoznak a tárgyhoz: „Hány fiatal íróval tartod a kapcsolatot? Mennyi kéziratot olvastál, hány órát beszélgettél ezekkel az általad hiányolt fiatalokkal?” Illetve nem tartozik a tárgyhoz az a szavaimat kiforgató gondolatmeneted sem, melyet a fiatalok SZMÍT-be való belépéséről írtál. Felvetésem arra vonatkozott, hogy miért nem érzik magukénak a szervezetet annyira, hogy eljöjjenek a tisztújításra, vagy hogy a SZMÍT miért nem szorgalmazza új tagok bevonását. Ennek semmi köze az általad emlegetett szavazógéphez. Hogy van elég fiatal, aki már beléphetett volna, nyilvánvaló, hiszen a Kalligram szerkesztőjeként többnek is esélyt adtam a lapban, illetve – emlékeztetlek, s ezzel válaszolok fenti kérdéseidre is – éppen a Kalligram volt az első, amely pár éve, az akkor frissen alakult Fiatal Írók Körének egy önálló blokkot és nem kevés terjedelmet szentelt. A továbbiakban a fentiekhez hasonló off -topic kérdéseid hol a kommunista diktatúrával, hol a liberalizmussal hozzák összefüggésbe véleményemet, ami, valljuk be, eléggé zavaros. Inkorrekt félreolvasásaiddal ezért nem is foglalkozom. Hodossy Gyulát nem azért bíráltam, mert sikerült neki forrást szerezni és kiadni két könyvet szlovákul. Ilyen eszembe sem jutna, s nem is tudom, miként tudtad ezt kiolvasni a szavaimból. Hanem másért. Igen, azért, ami a leglényegesebb az egész ügyben. Van egy társaság, amely az alapjait érintő etikai problémában nem képes válaszolni egy kérdésre sem. Ha stabil alapokon áll a SZMÍT építménye, miért nem magyarázta el nekem a közgyűlésen valaki a jelenlévők közül, hogy az a jó, ha az írott kultúrát érintő pályázatokat elbíráló bizottság elnöke egy könyvelő, aki egy irodában székel több pályázó szervezettel? Hogy ez így törvényszerű. Vagy azt, hogy valakik átírják a bizottság döntését, mint írod. De kik? A gyíkemberek? Ez inkább tűnik lebegtetésnek, mint az, ha a minőséget kritizálom, főleg azok után, hogy nem egy helyen olvashattál tőlem hasonlóan kritikus gondolatokat. Sokszor leírtam, elmondtam már, számomra sokkal fontosabb a nyitás, a nagyobb medencében való megmérettetés, mint egy bezárt struktúra, ahol egymást dicsérjük agyon. Kedves Zoli, mondj olyan kiadványt, konferenciát, más rendezvényt, amely szakmai siker lett volna összmagyar (az egyszerűség kedvéért használva ezt a szót) viszonylatban az általad védett szervezettől. Én nem tudok ilyenről.  Ahogy azt sem tudom, mi az igazság, a felvetett kérdésekben sem, ezért is szerettem volna beszélni róluk, tenni valamit a megoldásukért. Annyit látok csak, hogy azok a kulturális értékek, amelyek számomra fontosak, s amelyeket – sajnos, ezt is hangsúlyoznom kell, pedig egyértelmű: szubjektív – értékítéletem alapján megőrzendőnek tartok (s itt nem elsősorban konkrét kulturális szubjektumokra gondolok, sokkal inkább gondolkodásmódra), mások mellett olyan dolgok miatt is tönkre mennek, mint a kultúrafinanszírozás megoldatlansága.  Beke Zsolt