„Ismerd meg, hogy szerethesd!”

Mit jelenthet ez a gyermekközpontúság, ami a demokráciák iskoláját többé-kevésbé jellemzi? „Szeretjük a gyerekeket”, „minden a gyerekek körül forog”, „a gyerekek azt csinálnak, amit akarnak” – helytelen, téves, netán rosszakaratú megközelítések.

A gyermekközpontúság azt jelenti, hogy ismerjük a gyerekek életkoronként gyorsan változó testi, lelki és szellemi állapotait, ezek jellemzőit és az ezekből fakadó szükségleteket, és tudjuk, hogy e szükségletek megfelelő módszerrel való kielégítése adja meg az igazi fejlesztés – képességfejlesztés, személyiségkibontakoztatás – lehetőségét. A gyermekközpontúság tehát szakszerűséget jelent – vagy legalábbis folytonos törekvést erre a szakszerűségre.

Jelentős magyar hagyománya van ennek az igénynek, ennek a gondolkodásmódnak. Először csak a 20. századot véve szemügyre: ott van mindjárt a század elején induló pedológiai mozgalom – a gyermek-tanulmányozás –, melyet Nagy László neve fémjelez. Ismerjük meg a gyermeket orvosi, élettani, lélektani, antropológiai, szociológiai – és még ki tudja hányféle, de minden lehetséges – szempontból, hogy azután szakszerűen tudjunk viszonyulni hozzá.

„Ismerd meg a gyermeket, hogy jobban szerethesd!” – mondja Nagy László. És tegyük hozzá: ez a szeretetfogalom meg van fosztva a szentimentális érzelgősségtől. Itt arról van szó, hogy átmeneti időre feladom önmagamat – én, a felnőtt, a nevelő – és empátiával, érzelmi intelligenciával, ismereteim segítségével mintegy „belülről” igyekszem megtapasztalni, hogy mikor mit élhet át a gyermek a maga fejlődése során.

Tulajdonképpen azt kell mondanunk, hogy amikor a régi magyar iskolák – a reformáció iskolái, vagy a jezsuiták – oly nagy fontosságot tulajdonítottak például az iskoladrámáknak és az iskolai színjátszásnak, hogy erre igen sok időt voltak hajlandók „pazarolni” a stúdiumok „rovására”, akkor sokkal gyermekközpontúbb módon gondolkoztak, mint mai iskoláink.

De menjünk még messzebbre vissza az időben. Amikor az 1200-as években Európában az új, máig híres egyetemek szerveződnek – Oxford, a Sorbonne, Bologna, Barcelona – és az akkor 15–16 év körüli diákok a régi egyetemek falára felírják, hogy „Haec scholae non me capit” – ez az iskola itt nem tart engem! – akkor az történik, hogy ezek az új egyetemek az eddigi lectio – a felolvasás – mellé, bevezetik a disputát, a vitatkozást! Mintha a gyermektanulmányozásból vagy a fejlődéslélektanból rájöttek volna arra, hogy az ifjú örök vitázó és kételkedő, és mintha ennek az életkori igénynek akartak volna eleget tenni!

Ekkor terjednek el az ilyen mondások: „Amiről ma Oxfordban vitatkoznak, holnap attól ég lázban egész Anglia!” A Sorbonne-on olyan kijelölt vitanapok is vannak – a mindennapi dispután kívül, többnyire húsvét előtt –, amikor mindent vitatni lehet, az egyház alapvető tételeit is. (A vitanapok végén aztán jönnek a doktorok, és mindent helyre tesznek. De arról nincs tudomásunk, hogy bárkit bántódás ért volna „hitetlen” merészségéért.)

GÖRÖGÖK, RÓMAIAK, KÖZÉPKOR

És még egy ugrás visszafele az időben. A görög, az athéni iskolarendszer – melyről a 20. század nagy fizikusai, mint például Heisenberg és baráti köre úgy tartják, hogy enélkül nem volna modern európai gondolkodás – a következőképpen épült fel:

A fiú(gyerekek) először az alapfokú iskolába mentek, ahol az anyanyelven és a matematikán kívül a következő fő tárgyak voltak: ének, fuvola, körtánc. (Tehát: az érzelmek nevelése, iskolázása, az érzelmi intelligencia megerősítése és kibontakoztatása folyt!) Tízéves koruk után a fiúk átmentek a gümnaszionra, a gyakorlótérre. Ahol elsősorban az öt alapvető mozgásformában – rituális, ember és föld, ember és tárgy, ember és ember viszonyát kifejező mozgásformában – gyakorolták magukat. Futás, ugrás, gerelyhajítás, diszkoszvetés, birkózás. Az ifjúkorba érve átsétáltak a gümnaszion melletti ligetbe, melyet egy Akadémosz nevű hősnek szenteltek (mellszobra itt állt), és itt várták őket a peripatetikusok, a sétálva tanító filozófusok. Szókratész, Platón, Arisztotelész. Szókratész tanításának magva az volt, hogy ő nem tud semmit, neki csak anyjától örökölt bábaművészete van, csak abban tud kinek-kinek segíteni, hogy megszülje, világra hozza a saját véleményét. (Vélemény és tévedés a régi görögben közel azonos fogalmak. Éppen ez volt Szókratész bűne, hogy a tisztes hagyományok tanítása helyett megrontotta az ifjúságot azzal, hogy saját téves vélekedéseiket akarta előcsalogatni belőlük, mintha ez jelentené az igazi értéket a világ megismerésében.) Láthatjuk tehát, hogy a görög kultúra még az egész embert iskolázta, testét, lelkét, szellemét.

A római iskola ehhez képest már csak rétori iskola volt – mondja Rudolf Steiner –, ahol a szónoklás művészetét tanítva már úgyszólván csak deréktól felfelé iskolázták az embert. Testtartás, a kezek gesztusa, az arc mimikája; a nyelvi fordulatok, a szavakkal való hatás titkai és eszközei.

A középkor iskolájában azután már a fej iskoláját találjuk meg. A hallgatók ülnek, és hallgatják a lectiót, a felolvasást, amelyből lesz a lecke, a megtanulni való... De a középkor iskolája még művelte a hét szabad művészetet – s ezek között például a zenét –, majd mint láttuk, eljutott a disputáig is!

(Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001)