„...írással gyógyítom magam”

Hajtman Béla és Újváry László a könyvbemutatónA szerző felvételeA kötet címe Bachot idézi: a Máté passió egyik legismertebb koráljának első sora. A napló tulajdonképpen az apa halálát földolgozni próbáló fiú gyászévének történéseit dokumentálja, és mivel Hajtman Béla már egy éve a helyi Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium igazgatója, a könyvben számos lévai vonatkozással is találkozhatunk. A sok irányba elágazó rövid szövegekben azonban az író mindig visszatér apja alakjához, ahogy a könyvbemutatón Újváry László mondta: „szinte szobrot állít neki, mindent megtudunk róla, testalkatáról, munkaszeretetéről, családjához és főként fiához való viszonyáról”.

A szerző több ízben is hangsúlyozta a beszélgetés során, hogy ezt a szöveget önmagának írta. „Leginkább talán afféle naplóregénynek nevezhetném. Mindenesetre önterápiaként, öngyógyításként született” – magyarázta az író. A könyv születésével kapcsolatban pedig elmondta: „Akkor még tényleg hittem, hogy rutinműtét vár apámra. A főorvos behívatott, nyersen, le sem ültetve kioktatott, hogy én, mint fiú, hogyhogy nem tudom, milyen beteg az apám. Ekkor borult fel bennem minden. Apámat azonban nem tudtam elképzelni betegen, hogy megadja magát a halálnak”. Hajtman Bélát éppen akkor, a kórház folyosóján hívta fel kiadója, Balázs F. Attila, s azt firtatta, mikorra készül el szerelmes kisregényével. „Zokogva mondtam a telefonba, hogy most nem tudom folytatni. Előttem volt azonban egy szenvedéskép, s akkor eszembe jutott: hiszen apámmal lehetek esténként, csak mindennap írnom kell” – emlékezett vissza az író, s a korábbi felolvasásra utalva hozzátette: „Most nyomasztó volt hallgatni ezt a szöveget. Ha újra kellett volna olvasnom, valószínűleg kétségbe vonom kiadásának jogosságát. Egy napló ugyanis akkor jó, ha fésületlen, ha minden ízében magán viseli a pillanatnyi lelkiállapot lenyomatát. Nem is tartom igazi szépirodalomnak.”

Hajtman írásmódszeréről elmondta: „Ha engem valami ér, ha problémám van, írással gyógyítom magam. Más kibeszéli, én kiírom”. A szerző felhívta a hallgatóság figyelmét, hogy nem reflexiókkal teli naplóról van szó, mint például Márai esetében, az ő naplójegyzetei mindig konkrét események leírásai. „Ez a szöveg nem stilizált, nem fikció. A legnagyobb élvezet pedig mégiscsak a fikcióban utazni, a képzelet szárnyán. Ez ennél földhözragadtabb, de azért nem valóságirodalom, szerintem olyan nincs is. A tények másként működnek a valóságban és a szövegben. A könyv az mindig teremtett világ”.

Újváry Lászlótól megtudtuk, hogy nagyon sok valóságos személy is megjelenik a könyv lapjain – ki teljes nevével, ki a monogramjával. Sándor Károly lelkész föl is rótta a szerzőnek, hogy az első rész nagyon bölcs, nagyon szép gondolatai után, melyek az édesapa emlékét idézik – bár Sándor szerint itt is zavaró, hogy kicsit érzelgős a szöveg –, a második részben konkrét emberekre hivatkozik, s inkább krónikát ír: „nem tudom, szükséges volt-e ismert politikusok nevének kezdőbetűit leírni, a presbitériumot emlegetni, ez eltér az eredeti bölcsességtől” – mondta. Hajtman Béla túl magasztos szónak tartotta könyve kapcsán a bölcsesség kifejezést. „A fésületlenség sokkal megfelelőbb. Nem török ezzel a kötettel irodalmi babérokra” – jelentette ki.

Az írónak ez a harmadik kötete, s mint elmondta, mindegyik valamilyen hiány érzéséből született: a Hídon címűt a gyerekkor utáni visszavágyódás, a Szivarfüstben címűt a barát, a legújabbat pedig az apa hiánya inspirálta. „Most nem érzek semmilyen hiányt, tehát könnyen meglehet, hogy visszatérek a tisztán irodalmi, fikciós szöveghez, vagyis pályakezdésem műfajához, a novellához. Ez jóval nagyobb koncentrációt követel, a tömörség ugyanis a novellák esetében alapkövetelmény. Én azonban szertelen vagyok. Túlmagyarázom, túlbeszélem magam. Most is félek, hogy kisregény lesz a novellámból” – vallotta be a szerző, majd hozzátette: „Feszes szerkezetű, érdekes, csattanóval végződő, olvasható szöveget akarok írni. Hiszek abban, hogy miközben szaporodnak a sorok és kibomlik a történet, akarva-akaratlan az író is a történések sodrásába kerül, maga is részese lesz a létrejövő világnak. Vannak írók, akik tudják, mi lesz a következő oldalon, én nem tudom, én izgatottan várok minden újabb mondatot.”

Hajtman Béla végezetül arról számolt be, hogy nagyobb érzelmi viharokra, több reakcióra számított szubjektív naplójegyzetei kapcsán, de még reménykedik, hiszen a könyv csak nemrég került ki a piacra, és valószínűleg még kevesen olvasták.