Interjú Hrapka Tiborral

Hogyan kerültél könyvközelbe? Jó nevű fotósként miért hagytad abba a fényképezést?

Nagyon szerettem fotózni, amíg nem abból éltem. Művészfotókat készítettem, de hivatásos fotósként abból nem lehetett megélni. Meg néha riportokra jártam, az Új Szónak, a Nőnek fényképeztem, meg a Barátnőnek divatot, de ezek sem izgattak annyira. Amikor aztán a 90-es évek elején egy fotós munka kapcsán kikerültem az USA-ba meg Kanadába, bejártam egy csomó galériát, és láttam, hogy jézusmária, micsoda képeket csinálnak a fotósok. A kiskutya füle vagyok én ehhez képest, gondoltam. Nem azért, mert a technikát vagy a kompozíciót nem tudnám megoldani. Egyszerűen rájöttem, nekem nincs annyi élettepasztalatom, közölnivalóm a világgal, amit a fotóval ki lehet fejezni.

Fényképésznek tanultál?

Autodidaktaként tanultam mindent. De mindig voltak mestereim. Gyökeres Gyuri például, aki az Új Szó fotósa volt, rengeteget segített. Többet ért, mint akármilyen iskola. Később pedig Huszár Tibi. De amikor hazajöttem Amerikából, teljesen világos volt, hogy ez nem az én utam.

Sok ember számára Amerika inspirálóan hat. Nálad ez pont fordítva volt?

Igen. Azt az eseményt, ami miatt oda kiutaztam, lefotóztam, aztán gyorsan leraktam a gépet. Látni és élni akartam azt a közeget, azt a légkört, ami ott van. Mert ha megint a gép mögé bújok, akkor kutyagumit se kapok belőle. Mindig ez volt a bajom a bulikkal is… ott voltam a háttérben mint fotós, és nem tudtam részt venni bennük. Pedig szerettem volna. Élni akartam az életet, nem dokumentálni.

Mi történt ezután?

Hála istennek Szigeti Laci, Farnbauer Gábor és Grendel Lajos megalapította a Kalligramot, és Farnbi hívott, hogy legyek grafikus. Mivel ehhez a munkához is, mint a fotózáshoz, kell valamiféle látásmód meg kompozíciós készség. Így indult. Végül is alakulásától kezdve a mai napig a Kalligramban dolgozom. Igaz, közben kihagytam két évet, amikor természetgyógyász voltam.

Természetgyógyász? Ezek szerint szeretsz kipróbálni új dolgokat.

Majdnem mindent. Nem szeretném, ha valami kimaradna az életemből.

Mivel foglalkoztál természetgyógyászként?

Eleinte nagyon hitetlen voltam ilyen dolgokban. De egyszer egy természetgyógyász megmutatta nekem, hogy meg tudom állapítani egy másik emberről, mi a baja. Hogy tisztán látható. És valóban láttam. Az a természetgyógyász azt mondta, ezt mindenki tudja, csak az emberek nem hisznek magukban. Elmentem Visegrádra, ahol akkor a messze földön híres Gyurcsok József gyógyított. Végignézett, és azt mondta: „Ott van egy pasi, menj, gyógyítsd meg.“ Hisz azt se tudom, mi a baja, mondtam. Mire ő: „Dehogynem!“ Gondolkodás nélkül rátettem a veséjére a kezem, és csináltam, amit tudtam. Gyurcsok azt mondta, ha akarok, beállhatok a gyógyítói sorába. De én tanulni jöttem, erősködtem. Erre ő: „Ezt nem, tanulni, ezt tudni kell“.

Két éven keresztül hol foglalkoztál a gyógyítással?

Csatangoltam. Mivel nem tetszettek Gyurcsok módszerei, ahogy az emberekkel bánik, fél éven belül otthagytam. Keresgéltem. Aztán itteni ismerőseimmel elhatároztuk, hogy létrehozunk egy alapítványt, pénzért fogunk gyógyítani, abból fogunk megélni, de beláttam, ez hülyeség. Hogy lehet ezt pénzért csinálni? Hisz ezt mindenki tudja, csak olyan kishitűek, hogy nem veszik észre. Viszont valamiből meg kellett élni. Akkor sokáig abból éltem, hogy segítettem az öcsémnek, aki villanyszerelő.

És ezután?

Egyszer csak megint telefonált Farnbi, hogy szükség van rám. Ez a sors keze, mondtam. Visszamentem a Kalligramba. A szakma fortélyaira Donáth Daniéla és Toronyi Péter tanítottak. Ők még annak az úgynevezett akkurátus régi nyomdásziskolának a képviselői. Töviről hegyire elmagyarázták, hogy mit miért nem lehet, meg hogy ez ezért vagy azért jó.

Majdnem húsz éve tervezel könyvborítókat. Számodra mi ebben a munkában az érdekes?

A játék. Tili-toli, ide-oda, tetszik-nem tetszik. Azt csinálom, amit imádok. Egész nap játszom a vizualitással, és ezért fizetnek.

Milyen a viszonyod a könyvekhez?

Mindig is imádtam olvasni, de most már egyre kevesebb olyan könyv kerül a kezembe, amit elolvasok. Annyi mindent olvastam már, hogy ami nem okoz katartikus élményt, abba már nem kezdek. Beleolvasok egy könyvbe, és érzem, hogy az enyém vagy nem. Néha annyi is elég, hogy megfogom a könyvet, és tudom, érdemese belekezdeni vagy sem.

Most tréfálsz?

Ez komoly. Vagy megnézem az író arcképét - azért szeretem én is mindig „odanyomni“ a portrékat a könyvborítóra, mert az emberre, az arcára, a kezére, a tartására rá van írva, hogy kicsoda -, és látom: az én emberem. Vagy nem. Van-e mondanivalója számomra. Ez nem azt jelenti, hogy másoknak nincs. Sőt lehet, hogy valakinek katartikus élményt nyújt.

Legutóbb mi szerzett neked katartikus olvasmányélményt?

Hunčík Péter könyve, a Határeset.

A Kalligram szinte valamennyi kötetének borítóját te tervezed, a magyar és a szlovák könyveket egyaránt. Szabad kezet kapsz a tervezésben?

Most már igen. Persze nem így kezdtünk.
A teljes cikk nyomtatott kiadásunkban olvasható.