Indulatok egy zászló kapcsán

Nos, ez a zászló jelent meg Örkény István Tóték című darabjának végén. A rendező csupán arra reagált, ami Magyarországon a levegőben van, mégis megütötte a bokáját Kassán. A Thália Színház vezetésének kívánságára át kellett rendeznie az előadás utolsó másfél percét. Hogy miért, az remélhetőleg mindjárt kiderül.

Vas Zoltán Iván egy aktuális, jelképekkel és utalásokkal teli Tótékat állított színpadra, a társulat szárnyakat kapott kezei alatt, pörgős, élvezetes előadás született. A legvégén viszont fenyegetően rágógumizó suhancok jelentek meg a színen az említett zászlóval, napjaink történéseinek abszurditását demonstrálva. Ez Kassán túlságosan merész rendezői koncepciónak bizonyult.

„A zászlóval kapcsolatban valamelyik nap komoly kutatást végeztem. A legnagyobb probléma, hogy a nyilasok annak idején viszszaéltek vele, és az emberekben a zászló ma is azt asszociálja, amit 1944–45-ben jelentett. Ugyanúgy működik ez az emberek tudatában, mint a vörös zászló, amelyről azonnal a Szovjetunióra asszociálnak” – véli Kolár Péter igazgató, hozzátéve, hogy a zászlónak pont az ellenkező jelentőséget tulajdonította a bemutató közönsége, mint amit a rendező akart. Az igazgató szerint egyáltalán nem baj, ha a színházban látottak gondolkodásra késztetik a közönséget, csupán azt nem szeretné, hogy a színház a politikai tüntetés gyanújába keveredjék. „Az itteni magyarok leképezik a magyarországi helyzetet, egyelőre kevesebb indulattal, mint Magyarországon, de mégiscsak érzékenyen reagálnak arra, amit a tévében látnak” – állítja az igazgató. A színház vezetése pillanatnyilag úgy véli, nincs helye a színpadon ennek a szimbolikának, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem szeretnék, ha a fegyver visszafelé sülne el.

Vas Zoltán Iván rendező szerint viszont az üzenet egyértelmű volt. „Semmiképpen sem akartam provokálni a zászlóval. A cselekmény lineálisan halad a végkifejlet felé, és nagyon bánt, hogy egy háromórás előadás kapcsán csak az utolsó másfél percről folyik a vita. A zászló az én koncepcióm szerint egyértelműen azt a fenyegetést jelzi, hogy ismét ordas eszmék kapnak lábra az országban, szélsőséges, nemzetellenes és emberiségellenes szimbólumok alatt fenyegetnek bennünket, veszélyeztetik szabadságjogainkat, és az élet dolgaival kapcsolatos különböző véleményeink szabadságát. A magam részéről mélyen elítélem a Kossuth-téri történéseket. Úgy érzem, nemcsak Magyarországon, hanem az egész térségben gyerekcipőben jár a demokrácia, és nem nagyon tudunk mit kezdeni a ránk szakadt szabadsággal. Ennek egyik szimbóluma lett az Árpád-sávos zászló” – véli a rendező, aki szerint bűnös dolog megosztani egy nemzetet. „Ez a nemzet együtt felelős a múltjáért, jelenéért és jövőjéért. Nem lehet egymástól elkülönülve élnünk, mint ahogy azzal sem értek egyet, hogy a határon túli magyarságot leválasszák a nemzettestről. Azt mondtam a kassai társulat tagjainak, hogy ők nem határon túli magyar színészek, hanem magyar színészek, ez a színház pedig egy ragyogó magyar színház. Igenis nemzetvesztőnek és nemzetellenesnek tartom mindazon törekvéseket, amelyek a megosztásra irányulnak” – jelentette ki a rendező. Vas Zoltán Iván lapunk kérdésére válaszolva nem zárta ki annak lehetőségét, hogy esetleg rosszul mérte fel a szlovákiai, vagy „felvidéki” közönség ízlését és orientációját, viszont felteszi a kérdést, vajon muszáj-e neki az itteni közönség fejével gondolkodnia, nem az-e a feladata, hogy kritizálja mindazt, amit ma magyarként problémának lát.

Az igazgató és a vendégrendező közti eszmecsere eredményeként kompromisszumos megoldás született: a zászló eltűnt a színpadról, helyette a darab során felbukkanó, majd a végén visszatérő villanylámpa hivatott szimbolizálni a szélsőséges eszméket és megnyilvánulásokat. „Bejönnek a suhancok, azok a rendbontók, akik ma Magyarországon mindenáron balhét akarnak csinálni. Egy-egy zseblámpát tartanak a kezükben, amellyel elkezdik vegzálni a közönséget és a postást, a darab egyik kulcsszereplőjét, akinek a végén, megalázó gesztusként a szájába teszik a zseblámpát” – magyarázta az új koncepciót a rendező.

Kolár Péter nem ért egyet a „cenzúra” szó használatával a színházban történtekkel kapcsolatban. Szerinte inkább árnyaltabb színpadi megoldás született, amely ugyanúgy kifejezi a darab mondanivalóját, mint az eredeti elképzelés, sőt a hazai közönség ily módon jobban megérti az üzenetet, mint az eredeti verzióban. Az igazgató egyúttal cáfolja lapunk azon értesülését, mely szerint a megyei önkormányzattól bárki is igyekezett volna befolyásolni az előadás említett másfél percét.

A rendező pedig azt ígéri, a kassai társulat magyarországi vendégszereplésein igenis megjelenik majd a zászló, mivel az a magyarországi mindennapoknak része, a szlovákiai magyar mindennapoknak viszont nem része. „Nyilvánvalóan markáns állásfoglalás ez a részemről, viszont nem szeretném, ha az előadásban játszó színészek kellemetlenül éreznék magukat emiatt. Az itteni közönség azt látta, amit a magyar tévében is látott. Azt mondták, hogy ez Magyarország, nem pedig az ő hazájuk. Ezt a fajta érzékenységet pedig nekem tisztelnem kell” – állítja Vas Zoltán Iván.

Egy biztos: a Tháliában egy elgondolkodtató, szimbólumokkal teli, aktuális előadás született, amely a bemutató körüli „balhéval” együtt bizonyára tetszene Örkénynek.