Illyés Kinga halálára

Sajnos, sosem láttam színpadon, nem nyílt lehetőségem arra, hogy élőben hallhassam őt szavalni. A ’80-as években barátaim révén ismertem meg, amikor előadóművészként nem csak külföldön, hanem már Erdélyben sem léphetett közönség elé az erdélyi lírának a népi hagyományokat erősítő vonulatából összeállított, Fagyöngy című önálló estjével; amikor már nem lehetett, nem merték őt meghívni, hogy akár egy Marosvásárhely környéki falusi kultúrházban, akár egy kis iskolában közvetítse a kimondott szó erejével azt, ami nemes.

A színpadi élmény helyett viszont kaptam néhány – bennem nyomokat hagyó – beszélgetést. Lehetett érezni benne a tüzet, ami a vásárhelyi színészekben a méltatlan körülmények dacára is megvolt. Lelkesedett a román társulat tagjainak emberi és szakmai alázatáért is, akik télen akár nagykabátban is próbáltak (emlékezzünk: a fűtés, a villany, a melegvíz-szolgáltatás az akkori Romániában luxusnak számított), hogy minőséget tudjanak nyújtani.

Egyik beszélgetésünk során döbbentem rá, mennyivel rosszabb helyzetben van az előadóművész, mint mondjuk az író. ĺrni a fióknak is lehet, a szólásszabadság beköszöntével sokan elő is húztak és ki is adtak a cenzúra miatt elfekvésre ítélt munkákat. Ezzel szemben a hallgatásra kárhoztatott előadóművész csak abban reménykedhet, hogy mihamarabb véget ér az őrület, elmondhatja, amit akar. Hiszen elemi igénye van az őt megérintő lírai gondolatok élőszóban való közlésére; neki szüksége van a hallgatóságtól érkező visszajelzésre, a pillanat feszültségére, a tapsra.

Bár azokban az években Illyés Kinga szenvedett mindennek a hiányától, mégis a helytállók sorát gazdagította. Nem telepedett át Magyarországra, mint oly sok pályatársa. Abban az időben, amikor egyik-másik távozó hiánya szinte sütött, maradásával is tartotta a vásárhelyi magyarságban a lelket, miközben neki is szüksége volt a támaszra. Talán az a lakásajtaja elé helyezett kis csokor is annak minősülhetett, amit akkor helyeztem oda, amikor egyszer nem találtam otthon.

Tőle kaptam és őrzöm mindmáig a Tessitori Nóra művészete című könyvet, amely az erdélyi magyar előadó-művészet egyik nagy alakjának állít emléket. A kis herceg hangkazetta nem bizonyult ilyen maradandónak: első gyermekünknek a kedvence volt, mígnem egyszer kisöccse kifejtette a kazettából a szalagot...

Nagyon remélem, a nyomorúság éveit követően sikerült Illyés Kingának kiteljesednie. A rendszerváltás után csak egyszer találkoztunk, 1995-ben egy magyarországi konferencián. Utolsó emlékképem róla az, amikor a szarvasi arborétumban sétálva egy szomorú japán akácot sikerült azonosítanunk. Most nem csak a japán akácok szomorúak, hanem én is és sokan mások.