Il Divo – a pop-opera zászlóvivői

Tavaly nyáron egy magát konzervatívnak tartó, de szerintem inkább elfogult brit zenekritikus a 90-es éveket a könnyűzene szégyenévtizedének titulálta. Felháborodtam ezen. A popzene valóban komoly válságot élt át, de nem szabad az egész évtizedet egy kalap alá venni, mert érték is született, nem is kevés. A nyugdíjas úriember örömmel konstatálta, hogy azóta helyreállt a rend, és megemlített néhány együttest, amelyeknek köszönhetően ismét felvirágzott a zeneipar. Köztük volt az akkor nálunk még teljesen ismeretlen Il Divo is. Csodálkoztam, hogy kiemelte a formációt, mivel újítókról van szó, s őket a kritikusok általában fanyalogva fogadják, főleg a zene hőskorában, a 60-as, 70-es években már tevékenykedők. A harmincas éveikben járó operaénekesek elsősorban popdalokat énekelnek opera-stílusban.

A négy fiatalembert a 90-es években bizonyára egy tinglitangli fiúcsapatba válogatták volna be. A feltételezés két szempontból is megállja a helyét. Egyrészt a külsejük miatt a tinilányok kedvencei lehettek volna, másrészt az a Simon Cowell a producerük, akit nyugodtan nevezhetünk Nagy-Britannia Kozsójának, hiszen a múltban számos fiúcsapat karrierje felett bábáskodott. Cowell 2001-ben egy tévéshow-ban meglátta Andrea Bocellit és Sarah Brightmant – a Time To Say Goodbye című dalt énekelték. Ekkor született meg az ötlet. „Az operaénekeseknek van a legjobb hangjuk, és úgy tudnak érzelmeket közvetíteni a dalaikkal, ahogy senki más” – mondta. A csapat létrejöttét a tagok hosszas, közel két évig tartó, szinte az egész világra kiterjedő keresése előzte meg. „Találtunk négy különböző temperamentumú fiút, összeráztuk őket, mint egy koktélt, és nagyon erős egység lett belőle” – nyilatkozta a producer. A pop-opera zászlóvivőinek neve Il Divo lett – jelentése: isteni előadó, a díva férfi megfelelője. 2003 végén kezdték meg küldetésüket a zenei piacon.

Az amerikai David Miller konzervatóriumot végzett Ohióban, ahol operaénekesi diplomát szerzett. Az elmúlt években főként New Yorkban dolgozott, 45 opera és musical főszerepét játszotta el. A francia Sebastien Izambard az egyetlen autodidakta a csapatban, kiválóan játszik gitáron, zongorán, és számos francia művésznek szerzett dalokat. A svájci Urs Buhler az amszterdami konzervatórium diákja volt. A spanyol Carlos Marin olyan neves személyiségek iskoláiban tanult énekelni, mint Alfredo Kraus, Monserrat Caballé és Jaime Aragall. Hazájában több opera legjobb bariton hangjává választották.

Az Il Divo harmóniát teremt a klasszikus zene örökérvényűsége és a pop sokszínűsége között. A fiúk nemcsak angolul énekelnek, hanem spanyolul és olaszul is. Repertoárjukon népszerű romantikus felvételek átdolgozásai szerepelnek teljes zenekari kísérettel – például a Toni Braxtontól ismert Un-Break My Heart (Regresa A Mi), Frank Sinatra slágere, a My Way (A Mi Manera) és az Ennio Morricone-kompozícióra épített Nella Fantasia. Hol felváltva viszik a prímet a dalokban, hol erőteljes kórust alkotva varázsolják el a hallgatót. Biztosra vehető, hogy a nálunk is egyre népszerűbb formáció a következő években a könnyűzene fontos szereplőjévé válik.