Igaz mese a kétnyelvű testvérekről

Bár nem mese ez, hanem valóság, a szerző saját tapasztalata azzal, miként lehet Budapestről ideházasodott magyarként Zsolnán úgy nevelni a gyerekeit, hogy magyar identitásuk is legyen, a könyv mégsem didaktikus. Senkinek nem akar tanácsot adni, nem oktat ki, nem tesz úgy, mintha biztos módszertannal szolgálna. „Csak” történeteket mesél – arról, hogyan viselik az otthon magyar anyanyelvű biztonságából kikerült gyerekek, hogy körülöttük már mindenki szlovákul beszél, de az anyukájuk mégis, mindig és minden körülmények között csak magyarul. Miként élik meg, hogy az iskola után nekik még magyarul kell tanulniuk otthon, vetélkedőkön részt venni, sőt, egy évig Budapesten járni iskolába.

Benőke és Hanga történeteinek varázsát az adja, hogy a gyerekek számára is érthetők, ugyanakkor a felnőtteknek is van mondanivalójuk. Akár egynyelvű, akár kétnyelvű családban olvassák a meséket, mindig lehet gondolkodni, beszélgetni arról, hogyan tudunk megértéssel közeledni a más nemzetiségűekhez, vagy hogy mennyire ne szegje a kedvünket, ha nem értenek bennünket. A könyv egyik nagy tanulsága az, hogy ha kitartunk, előbb-utóbb elfogadnak minket. Ezzel a türelemmel és álhatatossággal neveli és játszva tanítja a mesebeli Anya Benőkét és Hangát, akik lassan maguktól ébrednek rá, milyen jó egyszerre baricskának is meg mekelének is lenni, mindkét nyelvet érteni, mindkét nép történelmét, zenéjét, irodalmát ismerni.

Persze, mindez nem egyszerű, hiszen a mesében is meg kell küzdeni a jutalomért és a tudásért. Itt is vannak felnőttek, köztük pedagógusok is, akik nem értik, miért beszél egy gyerek Baricskaországban mekeléül, és olyanok is, akiknek a mekele a butaság szinonimája. Marosz Diána igaz történeteket mesél el a saját és a gyerekei életéből anélkül, hogy kényszeredetten keresné a poént és a tanulságot. De olyan bájos szelídséggel mondja el azt is, mikor miért érezte rosszul, kényelmetlenül magát és hogyan békélt meg az őt bántókkal, vagy hogyan találta fel magát, amikor ellenállásba ütközött, hogy az olvasónak minden történet végén az az érzése: van megoldás.

Végül is ez a mese feladata: megmutatni, hogy a fáradhatatlan munka és a kitartó igyekezet elnyeri jutalmát, az okosok nemcsak győznek a szűk látókörűek felett, hanem arról is meggyőzik őket, hogy érdemes másoktól tanulni, és a sok elsajátított tudásnak köszönhetően a főhős elnyeri jutalmát. Benőke és Hanga így jut lépésről lépésre, történetről történetre közelebb a felismeréshez, hogy a kétnyelvűség gazdagság, és hogy bármilyen furcsa vagy idegen egy másik nép, másik ország, mindig van tőle mit tanulni.

A Benőke és Hanga, a kétnyelvű testvérek című könyv attól hiteles, hogy a szerző a saját gyerekeivel megélt valós történeteket írta le, és attól szórakoztató, hogy játszi könnyedséggel bánik a szavakkal. Így lesz Szlovákiából Baricskaoraszág, Erdélyből Derbély, Romániából Szurcumulország, az amerikaiból tramcsi. Legalább ennyire ötletes és eredeti Lucia Molnár Satinská fordításában a szlovák változat is, ahol a magyarok feferónok, Szlovákia Krumpland, a Bükk pedig egyszerűen csak Kuk. Mindkét szerző – mert hogy egyenrangú szerzőkről van szó – könnyedén találja meg az odaillő kifejezéseket, érződik a szövegen, hogy értik a helyzeteket, tudják, miről mesélnek, hiszen mindketten kétnyelvű gyerekeket nevelnek.

Ajánljuk a könyvet azoknak, akik vegyes házasságban próbálják mindkét nyelvre megtanítani a gyermekeiket, mert nemcsak tanulhatnak a történetekből, hanem azt is láthatják, mennyire különleges és a nehézségek mellett mennyi szépséget kínál ez az út. De ajánljuk azoknak is, akik egynyelvű környezetben, azonos nyelvű családban élnek, hiszen sokszor csak úgy tudjuk értékelni azt, ami a mienk, ha látjuk, mások mennyit tesznek érte. Benőke és Hanga története arról szól, hogy magyarnak lenni Szlovákiában ugyan nem mindig könnyű, de nem is lehetetlen. Csak akarni kell.

Vrabec Mária
A szerző a Vasárnap munkatársa